A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-07-01 / 7. szám
i liek számát csökkentse, még azon az áron is, hogy a szakszervezeteket az őket méretei következtében majdnem vezető kommunista szakszervezettel (CGIL) az élén, a munkabéremelések befagyasztásának szükségességéről meggyőzze. Ezeken a közvetlen feladatokon kívül egy távolabbi (és valójában fontosabb) feladat is várna erre a koalíciós kormányra: egyengetni a kommunisták ha- talomrajutásának útját, még ha ez nem is lenne azonnal, csak közbeeső lépések fokozatán át megvalósítható, mint a kisebbségben lévő kereszténydemokrata kormány támogatása a parlamenti többség részéről, az alkotmányos pártok közös kormányzása a rendkívüli időkre való tekintettel, kommunista és DC miniszterek a kormányban a ’’történelmi kompromisszum” szellemében. Végül egy ’’népfrontos” kormány a kereszténydemokraták, vagy legalább egy részük részvételével. Az olasz közvéleményt egyelőre jobban foglalkoztatják a tenoristák akciói, mint a parlamenti kulisszák mögött folyó pártharcok. A nagy tétek kockán forgása következtében nem csodálatos viszont, hogy a szabad Nyugat és az egyház élénk figyelmet szentel az olasz parlamenti eseményeknek; az egyház szinte megkettőzött figyelmet: a Vatikánét is, az olasz hierarchiáét is. a Vatikán: korrekt udvariasság és növekvő aggódás közt Első pillantásra nem világos, milyen álláspontot foglal el az egyház. Vajon növekvő elutasítást mutat a kommunista párt felé és annak a kormányzásban való bármilyen formájú részvétele felé, vagy — és ezt a benyomást inkább a Vatikán kelti, mint az olasz püspöki kar — a kommunisták máris megnövekedett befolyásával számolva az ügyes helyezkedés módszereivel kísérletezik. A valóságban mind a kettőt teszi. A diplomaták konvencionáis formáihoz ragaszkodnak ott, ahol a kommunistákkal, mint közhivatalok viselőivel é- rintkeznek. Ilyen keretek között alakult eddig a Vatikán és a római városházán benn ülő kommunisták viszonya. Az udvariasságot azokra a helyekre is kiterjesztik, ahol a kommunisták csak a hatalom előszobáiban ülnek. Ezzel egyidőben nem feledkeznek el arról sem, hogy az egyház tevékenységi körének beszűkülési jelenségeire felhívják a figyelmet azokon a területeken, ahol a kommunisták már uralmon vannak, mint Toscánában vagy Emilia-Romagnában, egyes városi vagy regionális közigazgatások vezető pozícióiban. Az ’’ideológiai” összeférhetetlenséget is ismételten hangoztatják: nem lehetséges igazi szövetség katolikusok és kommunisták között, mert a kommunista világnézet totalitárius igénnyel lép fel, s ahol uralomra jutnak, nincs igazi vallás-szabadság. Az udvariasság gesztusai közül kiemelkedő volt az olasz állam vatikáni követségének fogadóestje, amelyet a lateráni egyezmény megkötésének évfordulóján rendeztek és rá a kormány tagjain kívül az összes pártelnököt is meghívták. A kommunista Enrico Berlinguer ott találkozhatott nemcsak Andreotti miniszterelnökkel, hanem Msgr. Agostino Casarolival is és jó néhány kúriai bíborossal. Berlinguer meghívása időszerűnek látszott, amikor mostanában folynak a tárgyalások az olasz állammal kötött konkordátumról (a szenátus ennek már harmadik 314
