A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
29 nak előzetes kikísérletezése kell ahhoz, hogy egy pápa vagy egy zsinat kijelenthesse: "ez az egyház hite". Minden Rómából jövő hit- és erkölccsel kapcsolatos í- rás mögött ott van a teológusok előzetes kutatómunkája. Jó példa erre a második vatikáni zsinat. Több mint három éven át, 1962 -65 között, egy sereg teológus dolgozott a tárgyalt témák tervezetein, ezek javításán és végső fogalmazványain; egy sereg teológus tartott előadást az egybegyűlt püspököknek, tárgyalt és vitatkozott velük. Az egyháznak hitünkre vonatkozó hivatalos megnyilatkozásai nem az égből pottyannak: a teológia üllőin kovácsolják ki végleges alakjukra őket. Ezért van szükség a teológusokra. Nekik köszönhető, hogy leáldozóban van a klerikális egyházról vallott régi elképzelés; nekik annak felismerése, hogy az egyház Isten Népének gyülekezete. Hol vagyunk ma már attól az 1906-os felfogástól, amely X. Piusz pápával még ezt íratta: "Egyedül a hierarchiában testesül meg az a hatalom és tekintély, amely a közösséget céljai felé indítja és viszi; a többieknek csak az a kötelességük, hogy hagyják vezettetni magukat és tanulékony lélekkel kövessék pásztoraikat" (Vehementer nos - enciklika, 1906. febr. 11.). Az új felfogáshoz vezető utón természetesen nemcsak a teológusok munkálkodtak. A harmincas években Európában a keresztény sugalmazású ifjúmunkás mozgalmaknak elévülhetetlen érdemeik vannak ezen a téren. A második világháború eseményei, a fogság, az ellenállás, a menekülés közös megpróbáltatásai mind hozzájárultak ahhoz, hogy a világi hívek ráébredjenek arra: nekik nemcsak a passzív engedelmeskedés a kötelességük, hanem aktív szerepük is van az egyházban, amely olykor bátor kezdeményezést, néha esetleg ellenkezést és lázadozást kíván meg tőlük. Francia teológusok dolgoztak aztán főként azon, hogy kialakítsák a világiak teológiáját, amely a Krisztusban és a Lélekben megkereszteltek e- gyenlőségét hangsúlyozta, a hitnek és szeretetnek olyan egyenrangú közösségét, amelyet a karizmatikus adományok sokfélesége jellemez és a világiak részesedése Krisztus és egyháza papi, prófétai és királyi küldetésében. Iréneusztól Rahnerig, az elmúlt 1800 év teológusainak köszönhetjük, hogy mélyebben átérthetjük ma a keresztény valóságot. Azt, hogy kicsoda Krisztus, mit jelent az, hogy Isten is, ember is egy személyben. Azt, hogy mi az egyház, hogy nem csak vagy elsősorban a hierarchia, hanem mindazok közössége, a- kik elkötelezték magukat Krisztusnak, a Megváltónak. Azt, hogy mi a kegyelem. Isten és az emberi személyiség kapcsolatának ez a mélységes titka. Azt, hogy mit jelent az, hogy Isten kinyilatkoztatta magát nekünk Krisztusban, hogy életárama a szentségeken keresztül ömlik belénk, hogy Krisztus valóban jelen van az euka- risztiában, hogy a halál nem az élet vége, hanem egy újnak kezdete. Hogy ezeket és ezer más hitünkkel kapcsolatos dolgot ma jobban átértünk talán, mint maguk az apostolok, azt annak köszönhetjük, hogy minden korban voltak emberek, akik ezeknek az igazságoknak meglátására, megértésére és megfogalmazására összpontosították erejüket és tehetségüket — kitéve magukat a nevetségesség, a lekicsinylés vagy semmibevevés veszélyének, kockáztatva nem
