A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-04-01 / 4. szám
147 tán és vezetőink közt is akad, aki időnként még visszatér a régi módszerekhez és hűségünkre apellál, amikor kritikánkat belénk szeretné fojtani. A régit azonban ezen a vonalon se lehet többé visszahozni. A hit nem kívánja, hogy szemet húnyjunk az Egyház emberi gyengeségei előtt, vagy hogy abban a téves elképzelésben ringassuk magunkat, hogy mindaz, amit egyházi feletteseink tesznek, már eleve csalat- kozhatatlan és tökéletes. Ők is emberek, ők is tévedhetnek. Jézus nem ígért tökéletes Egyházat nekünk. Amit ígért, az az, hogy mindig az Egyházzal lesz, és egyben mindig velünk is lesz. A Jó Pásztor nem mondta soha azt, hogy nyája nem fog elkószálni, esetleg eltévedni, vagy hogy éhes farkasok sohase fogják megtámadni. Azt viszont megígérte, hogy megvédi és fenntartja egyházát — nyája balgasága és a farkasok támadásai ellenére. — Hogy is gondolt volna tökéletes Egyházra? Jól tudta, hogy tagjai bűnös emberek sorából jönnek, hogy népe, aki a történelem folyamán követni fogja, nem lesz különb az apostoloknál, akik elsőkként követték. Csak azt ígérte, hogy megoltalmazza őket — hibáik és tévedéseik ellenére; és szeretni fogja őket — bűneik és tökéletlenségeik ellenére. Azt is ígérte, hogy fenn fog maradni Egyháza, ha néha diadallal győzedelmeskedik is ellenfelein, máskor meg csak egy hajszálon múlik is létének biztosítása. S ha fennmarad, az nem tagjai vagy vezetői érdemén és rátermettségén múlik. Hanem egyedül Jó Pásztorán. Mindezt azelőtt is tudtuk, hittük, prédikáltuk, a katekizmusban is tanultuk. De nem mertük azért egészen komolyan venni. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy persze, volt idő, amikor egyházi vezetők tévedtek, mert alkalmatlanok, olykor esendő emberek voltak. Volt i- dő, amikor nagy és bátor szentek bíráltak pápát vagy püspököt. De ez mind a régmúlt időkben volt, s a nem is olyan messzi múltban közismerten az volt a jó katolikus, aki csendben maradt és nem keltett zavart. Ehhez voltunk szokva, és ezért olyan idegen sokunk számára a változás, ezért húzzuk el szánkat, ha egyesek bírálatát halljuk. A tudat alatt nekünk még mindig olyan Egyház kell, amelynek erejét tagjainak tökéletessége és vezetőinek bölcsessége adja, nem pedig egyes- egyedül az Isten szeretete. Mintha nem lennénk egészen biztosak benne, hogy a Jó Pásztor csakugyan képes lenne megvédeni Egyházát a mi gyengeségeinktől, a mi tévedéseinktől is. Talán az a gondolat is e- szünkbe ötlik: hogyan hiheti el rólunk a világ, hogy igazán Jézus nyája, Jézus Egyháza vagyunk, ha csak hibáinkat, gyengeségeinket, rátermettségünk hiányait látja? — Pedig az evangéliumi nyáj is ilyen volt: szerte kószáló, el-eltévedő, ostoba kockázatokra vállalkozó bárányok
