A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-10-01 / 10. szám

-439lő fegyelmezi gyermekét. — Sokszor azonban nem is azt kellene mondanunk, hogy ”de megvert engem az Isten”, hanem inkább azt, hogy ”de megvertem én magamat, vagy ők magukat/” Aki mindig a határ- mezsgyén jár és próbálgatja, mit szabad, mit nem, az könnyen a tilosba lép. És minden határ-áthágásnak szükségképpen megvannak a következményei. Hány férfi hallja például lelkében a figyelmeztetést: ”Te parancsolj a pohárnak, ne az neked, mert azon a kis poháron és szűk garaton sok minden lecsúszik, lemegy az egész vagyon, a boldogság. . Ha nem engedelmeskedem az intő szónak, ne az Istennel játsszak haragszomrádot, hanem a mellemet verjem és lássam be: én szereztem magamnak a nyomorúságot, a betegséget, a szenvedést, családom elfordulását, az emberek megvetését. . . És ugyanígy sok más esetben.

2) De biztosan van olyan kereszt is, amit nem mi ácsoltunk magunknak. Azzal hogyan álljunk szembe? Sokszor halljuk ezt a kijelentést is: "De meglátogatott az Isten!” — vagy: ”de meglátogatta ezt az Isten!” Kit szoktunk meglátogatni mi emberek? Akit szeretünk. Felöltözünk a jobbik ruhánkba, és elmegyünk látogatóba, hogy örömet szerezzünk a másiknak. így érti a Szentírás is, amikor arról beszél, hogy ”meglátogatja az Isten azt, akit szeret”. Olyan ez, mint mikor a kertész a nyesőollóval nyesegeti kertjét, mert azt akarja, hogy az a fa több, jobb termést hozzon. Nézzek vissza egy csendes ó- rán az életembe, és aztán valljam meg magamnak őszintén: ha ez meg ez nem ért volna, lennék-e ma ilyen? Lássuk be, legalább utólag, mi volt az egyik vagy másik próbának a célja. ”Megvizsgálta őket, mint az aranyat a kohóban, s elfogadta őket egészen elégő áldozat gyanánt” — mondja már az ószövetségi Bölcsesség Könyve (3,6). A nagykorú keresztény erős emberré akar lenni, igazi embemyi-emberré, ez pedig csak a szenvedés edző iskolájában lehetséges. Tekintsünk csak Jézus, Mária, a szentek, a nagy emberek életére! Az megtanít rá, mi az értelme és értéke a szenvedésnek, amellyel mindegyikük élete a maga módján telve volt. ”Mit tud az, aki nem mentát megpróbáltatáson?” — kiált fel a Szentírás (Sir. 34,9). Bizony a megnyugvással elfogadott szenvedés nagy bölcsességre tanít. Eszembe jut Sinka Istvánnak, a nagy magyar parasztköltőnek a példája, aki élete utolsó éveiben rengeteget szenvedett testileg. De el is jutott akkora bölcsességre, hogy például belátta: ”Az Isten nevét csak térdenállva volna szabad kimondani”.

3) De van még egy harmadik és igazi válasz is a szenvedés titkára, túl a lázadáson és az elfogadáson is. — Fiatal pap koromban Szegeden kijártunk néhányon a környékbeli falvakra, tanyákra, és ott e