A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-07-01 / 7. szám

-298Néhdny perc alatt átszaladtunk rajta. Amúgy se volt valami nagy múzeumi kíváncsiság bennünk ebben a kései kánikulában. Nekem azonban egy apró Buddha- szobrocskán akadt meg a szemem. Fafaragvány volt. Csupa lyuk s ráadásul csonka. Ugyancsak alapos munkát végzett rajta az idő foga meg a szú. Először közömbösen mértem végig, de aztán is újra meg újra eszembe jutott. Visszamentem tehát s mégegyszer alaposan megnéztem. Minél inkább nézem, annál elevenebbnek, művészibbnek tetszik. Nini, hiszen ez remekmű! Olyan volt ez a vén Budd- ha-szobor, mint a görög szobrászat töredékes, csonka maradványai: a részekből, a törmelékből is kiérezni még most is a teremtő művészt. Most már kezdtem gyanítani, miért őrizték olyan féltőn és bizonyos büszkeséggel ezt az alig 70-80 centiméter magas, nyomorék szobrot ebben a szegényes templomocskában. A hozzá nem értő lekicsinyli, lomnak nézve még ki is dobatná onnan. A szakértő azonban óvatosan megtisztogatja s a világért se hagyná elhajítani.

Az ember Isten képmására van teremtve. A valóságban vajmi kevés az o- lyan ember, akiben egyszerre rá lehetne ismerni az isteni Mester alkotására. Annál több azonban a roncs, az eltorzult, kificamodott istenkép. Kit betegség, bénaság, sorvadás rútit el annyira, hogy hinni se merné az ember, hogy még az ilyen emberroncs is Isten képmása lett volna valaha. Másokat meg a szegénység, nélkülözés tesz torzonborzzá, durvává úgy, hogy a közönséges szem aligha ismerné fel az ilyenben Isten alkotását. Vannak aztán olyanok is, akiket a szenvedély, a bűn csúfít el a felismerhetetlenségig. Hány, de hány olyan ember él körülöttünk, mint ez a szúette, időmarta Buddha-szobor! Bár lyukacsos, darabos, mégis Buddha, mégis kincset ér. Az ember is: legyen bár mocskos, tudatlan, kitaszított szegény: mégis ember, mégis Isten fia! Mit számit az, hogy gyógyíthatatlan beteg vagy nyomorék? Tesz-e valamit, ha a bűn, a szenvedély rabja is? Az ilyen szerencsétlen is éppúgy Isten kezéből került ki, Isten ’’iskolájából’’ való, mint a szűztiszta szent. Vétek lenne eldobni, vétek volna meg nem állni előtte. S ha már megállunk mellette, érdemes tisztelettel kezünkbe venni, szeretettel megmosogatni, megtisztítani, hódolattal köszöntem. Ha csak egy szemernyi művészi érzék is van bennünk (ez esetben megbocsátó szeretetnek hívják), mondom, ha csak egy mákszemnyi hit és szeretet lobog bennünk, biztos le fogunk tisztelettel borulni az isteni kéz áldott alkotásának töredékes bizonyítéka láttán.

19/ Egy kármelita szerzetes megbetegedett és kórházba vitték. Kjótó közelében, Kuszacuban volt a kórház, nővérek ápolják benne a betegeket. Igazi japán szokás szerint az egyik nővér megkérte a már lábadozó kármelitát, írjon neki valamit emlékül. A beteg szívesen ráállt. Tussal, szép művészi kínai japán i- rással ezt pingálta egy fehér levelezőlapra: ’’Testvéreim számára olyan szeretnék lenni, mint a víz: mindenkinek hasznára lenni. S azt szeretném, ha olyan köny- nyen tudnának használni engem is, mint a vizet." - A víz kezelése tudvalévőén roppant egyszerű. A gyerek is érti használati módját. Nem kell nehéz, hosszadalmas tanulmányokat végezni, hogy megtanuljuk a mosakodás vagy a fürdés "tit-