A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-12-01 / 12. szám
560 kok nagy-muzlim birodalmának adófizetői voltak és a gyakorlatban önkormányzatuk volt, bár autonómiájukat jogilag csak a 16. században biztosította az ozmán birodalom. Társadalmi berendezkedésük a középkori Európa feudalizmusához hasonlított, a földet számos nemesi és főrangú család birtokolta, tőlük függött a gazdálkodással foglalkozó nép sorsa. A maroniták, akik a keresztesháborúk idejétől tudatosan ápolták nyugat-európai összeköttetéseiket, főként az újkortól kezdve fűzték még szorosabbra ezt a kapcsolatot. Rómában 1554-ben alapítják papjaik nevelésére a maronita kollégiumot, 1736-os zsinatjuk intézkedik, hogy minden plébánia mellett iskola létesüljön, 1798-ban megalakul az első maronita egyetem. A francia forradalom eszméi elől sem zárkóznak el, a múlt század negyvenes éveiben szervezkednek először kisgazdáik, 1854-ben tör ki forradalmuk a földesurak ellen, amelyet a maronita papság is támogat. A forradalom azonban csak az északi, keresztény részen jár sikerrel, a déli síkságon a síita kisgazdák drúz földesuraikat támogatják a lázadó keresztény földművesréteggél szemben. Ez utóbbiak lemészárlása szolgáltatja a jogcímet a franciák beavatkozására, akik Poroszország, Nagybritannia, Olaszország és a Monarchia beleegyezésével így nemcsak megmentik a déli részek keresztény diaszpóráját a pusztulástól, hanem 1861-ben az ozmán birodalmat is kényszeríteni tudják arra, hogy a hegyvidékre eső Kis-Libanonnak sajátos státust biztosítson — keresztény kormányzóval, külön nemzetgyűléssel, mely a különféle vallások képviselőiből alakult. Közel-Keleten egyedülálló volt a földművelő néprétegeknek ez a feudális keretekből való felszabadulása. A maronita kisgazdák függetlensége nagyban hozzájárult egy egyenjogúságát tudatosító erős közéoosztály kialakulásához. Európai kapcsolataik a kereskedelmi életet lendítették fel és gazdaságilag is előnyösebb helyzetbe juttatták a hegyvidéket a síkságnál, ahol a muzulmánok továbbra is a feudális társadalmi berendezkedéshez ragaszkodtak, iskolák hiányában népességük nagy többsége írástudatlan maradt, míg a maroniták között teljesen megszűnt az analfabetizmus. A MODERN LIBANON BELSŐ GYENGESÉGE Már a két világháború közé eső időszakban, amikor Libanon Szíriával e- gyütt francia mandátumnak számított, kiéleződött a muzulmánok és keresztények között az ellentét. Míg a keresztények állameszméjében Libanon a különféle vallási és népi kisebbségek szövetségeként (Kelet Svájca) szerepelt, a muzlimok — az arab nemzeti öntudat hatására — arab államnak tekintették az országot. A- zok az engedmények, amelyet az önálló Libanon 1944-es megalakulásakor tettek az ország egységének megőrzése érdekében, egyre inkább úgy tűntek fel előttük, mint megfontolatlan, és a keresztény rétegek előnyét szolgáló kompromisszumok. Elfeledték, hogy mindkét fél, a keresztények is, engedményeket tettek akkoriban, amire szükségük volt az állam egysége érdekében — egyikük sem rendel
