A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-12-01 / 12. szám
561 kezett olyan számbeli fölénnyel, hogy egyedül vállalkozhatott volna az újdonsült állam kormányzására. Az alkotmány biztosítja a különféle népi- és vallási csoportok egyenlő jogait, a lehetőséget saját iskolarendszerük kiépítéséhez és a különféle csoportok — arányszámuknak megfelelő — részesedését a törvényhozó, a végrehajtó és bírói hatalomban. Ez az arányszám azonban a legutóbbi (1932-es!) népszámlálás adataihoz igazodik, amikor a keresztények még többen voltak a muzulmánoknál. Az államelnök mindig maronita keresztény, a miniszterelnök muzulmán (szunnita), a parlament elnöke muzulmán (síita), a miniszterelnökhelyettes és a parlament elnökéé ortodox (görögkeleti) keresztény. A miniszteri tárcák fele-fele arányban osztódnak ki keresztények és muzulmánok között, a parlament 6:5 arányban tevődik össze keresztény és muzulmán képviselőkből. Az alkotmány az ország önállóságát még azzal is biztosítja, hogy szövegében a keresztények jelzik, hogy lemondanak olyan törekvésekről, amelyek számukra a nyugati hatalmak protekcióját biztosítanák — a muzulmánok pedig arról, hogy a szomszédos muzulmán állammal, Szíriával egyesüljenek. Ez a parlamenti rendszer a helyi notabilitásokra épül, akik klienseik számára különféle szolgálatokat tesznek. Nagybirtokosok, nagykereskedők, ügyvédek, orvosok alkotják a képviselőház többségét s a hagyományokhoz ragaszkodó régi, tekintélyes családok — főként muzulmán részről — kedveltek. A progresszív szocialista párt vezetőjét, Kamal Dzsumblat-ot nem a városi munkásság, hanem a drúz bérlők és földművesek szavazata juttatta a parlamentbe — a Dzsumblatok ő- si drúz nagybirtokos család. Politikai pártok ma sincsenek nagy számmal képviselve a parlamentben. Viszonylag legerősebb politikai szervezet a libanoni parlamentben a Kátaeb, vagy libanoni falangisták, akiket megtévesztő nevük miatt tartanak szélsőjobboldalhoz tartozóknak a nyugati hírmagyarázók. Ez a keresztény párt a maroniták és mel- kiták alsóbb néposztályaiból szerzi követőit, szélsőségesen ragaszkodik az 1944- es alkotmányhoz (annak megdöntése szerintük a keresztények vesztét okozná Libanonban), és külön nevezetessége, hogy a Libanonban hozott szociális törvények mindegyikét ők harcolták ki a konzervatív parlamenttől. A felsőbb társadalmi osztályok egyenlő arányban tevődnek össze muzli- mokból és keresztényekből. A müzlim felső tízezer inkább nagybirtokos, a keresztény inkább gyáros és kereskedő. Ami a közép- és az alsóbb társadalmi osztályt illeti: a keresztények nagy többsége a középosztályhoz, a muzulmánoké az alsóbb osztályokhoz tartozik. Progresszív és baloldali politikai eszmék keresztényekre és muzulmánokra is hatottak, ez utóbbiakra erősebben is, mert — az alsóbb társadalmi osztályokhoz tartozván — főként az ő érdekeiket nem képviselte senki a parlamentben. Mivel azonban a progresszív társadalmi elgondolások náluk pán-arab politikai törekvésekkel is keveredtek és a jelenlegi libanoni államberendezés felszámolását is szükségesnek tartják, a szociális szemszögből haladónak számító keresztény falangistákat a jelenlegi állami és társadalmi berendezkedés
