A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-10-01 / 10. szám
441 Szabina nővér Stfif, ápolónő emlékeiből gem 1956 október nyolcadikáruoperáltak. Huszonkettedikén ismét a szemészetre mentem, mert huszonharmadikára volt kitűzve egy új műtét a szememen. De egész éjjel nem aludtunk, úgy dörögtek az ágyúk. Azt mondták, kitört a forradalom. Matusek professzor is pár hete beteg volt a szivével. Megengedték, hogy egy kicsit sétálni mehet. Séta közben hallotta, hogy kitört a forradalom. Annyira fölizgult, hogy összeesett és meghalt. Az ávósok nem akarták megengedni, hogy behozzák a kórházba, az adjunktus úrnak mégis sikerült valahogy elintéznie, hogy behozhassák. így a mi pavillonunkon nemcsak a nemzeti zászló lengett, hanem a fekete zászlónk is. Az egyik fiatal dolgozónk is fejlövést kapott a rádiónál. Este az egyik nővér a városból visszajövet mesélte, milyen nagy lelkes tömeg volt az utcákon és kórusban kiabálták: ”Nagy Imrét a kormányba! Rákosit a lomtárba!" Reggel aztán a szemészetről visszamentem munkahelyemre, a sebészetre, mert sok nővér nem tudott bejönni dolgozni. Beálltam, még kötésekkel a sebemen, dolgozni. A mentők egyre hozták a sok sebesültet. Sikerült telefonon felhívni néhány ismerős szerzetest Budán és kértük őket, próbáljanak átjönni hozzánk, mert papra van szükségünk. Ketten vágtak neki az útnak, arra gondolva, ha egyiküknek baja esnék, a másik még mindig eljuthat hozzánk az Oltáriszentséggel. E- gyik kapualjtól a másikig iramodva, valahogy elérték a kórházunkat. Volt nagy ö- röm érkezőikkor. Mivel a régi kápolnánk raktárrá lett alakítva, egy kétágyas, üres betegszobában helyeztük el az Oltáriszentséget. Egy új lepedővel béleltem ki a szekrényt, az lett a tabernákulum. Velünk volt megint az Ur Jézus! Estefelé megjelent a volt kórházlelkész is. Annyi dolga akadt, hogy nem is ment haza. Valahonnan előkerült a volt kápolna oltárköve is. Ezentúl minden reggel volt szentmisénk s a betegszoba mindig zsúfolásig megtelt térdeplőkkel. Mintha gombnyomásra történt volna, minden olyan szépen kialakult. Mindenki boldog volt, kedves volt, elmúlt a félelem is. Csak az ’’elvtársak” remegtek, néhányon közülük elő se merészkedtek pár napig a kórház pincéjéből. Borzasztó volt az a sok fiatal halott. Huszonötödikén igen sok sebesültet hoztak. Tatabányai bányászokat. Pestre akartak bejönni. Az országúton orosz tankokból lőttek rájuk. Miért? És az E.N.Sz. mindezt tétlenül tűrte! Emlékszem ma is Erzsébetre. Tizenhétéves, szép leány volt. Az oroszok lőtték le, pedig fegyver se volt nála. Vagy Máriára, akinek a bátyja szigorló orvosnövendék volt s azzal indult el hazulról, hogy hazahívja. Emlékszem arra is, hogyan rohant aktáiéi Ituiteattluzlam
