A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1976-09-01 / 9. szám

402

nőm magamnak — nem szeretek egyedül bandukolni, és hát igazság szerint barátoknak kellene lennünk.

A kútnál átvágok a másik oldalra és becsöngetek az orvoshoz. Dr. Wei- szel komoly, deres ember. Édesanyám, mióta eszem tudom, hozzá jár, engem is elvitt egyszer-kétszer már hozzá. Köszönök és mondom, hogy édesanyám üzeni, jöjjön ki, ha tud. — "Jól van, kimegyek" — ígéri. Jómagam igyekszem, mert azért úgy körülbelül együtt szoktam az állomásra érni a vonattal.

Az iskolából kijövet elfogjuk Lacit. A legjobb diák a nyolcadikban. Nyolc éve, hogy bejár. Sovány, de csak azért, mert a két métert kerülgeti. Jóvágású gyerek és egyáltalán nem büszke. Sohase megy villamossal, mint a többiek a többi iskolákból. Nagyon tisztességes, sokan talán még mindig papot várnak belőle, de mi már tudjuk, hogy van egy apró ideálja. Csupa élvezet volt nézni, ahogy az ősszel leszállt Kishomokon. A Kati már várta és ott bukdosott a nagy létrakötők mellett a hepehupás árokban. A könyökéig ér. Szüretjük volt. Rengeteget élveztünk rajtuk, de azért tudtuk, hogy Laci — mint mindenkivel szemben — ezzel a kis fruskával szemben is korrekt.

Mikor Laci nekilódul, bizony nem kis dolog vele lépést tartani. Pedig a Rókusnál rájöttünk, hogy szaladni kell, vagy lekésünk a vonatról. Loholtunk is, és közben vicceket eregettünk. De valahogy nem éreztem jól magam. Az állomástól otthonig újra pár kilométert lógatja az ember a táskát, és egyedül. Az utcákat kívülről tudom. Behunyt szemmel is hazatalálnék már. S mikor az ember Így magában bandukol, iskola után, a gyomra körül olyan különös fáradt érzéssel, ki tudná elsorolni, micsoda gondolatok foglalkoztatják. A tanárok kijelentésein vagy tornagyakorlatokon rágódik az ember, számolgatja a dolgozatokat, miből mit kell még Írni, hogy az általános kettes kijöjjön. S (gy, s úgy, s erre, arra. Az ember elhagyja így lassacskán a Pádiék bódéját a Lázár utca sarkán, a rendőrséget, befordul a Hattyas utcán és onnan a Dohány utcára.

Micsoda szép kis utca ez. Apró fehér házak, az aljuk kékkel van elhúzva és az akácok igazán megtetszenek az embernek, mégha csak tizenhat éves is. Szép meleg délután lett. Valamiféle dalfoszlány bújkál bennem. Egyszerre csak látom, hogy előttem az úton egy temetkezési kocsi döcög. A mi irányunkból... Valami megremeg bennem. "Á, hülyeség!" — hessegetem el a fölsettenkedő rossz érzést, de valami nyugtalanság bújkál bennem s nem tudok tőle szabadulni.

Gyorsabban szedem a lábamat és bármennyire is igyekszem magamat megnyugtatni, a szivem is nyugtalanabbul zakatol. Befordulok az utcánkba. A másik oldalon áll egy pár öregasszony. Egy tekintet rájuk és... biztos vagyok a szerencsétlenségben. Bólintok (köszönés akart lenni). — "Szögény gyerök, nincs már neköd se anyád." — Szánakozva igyekszik mondani, de mégis a kerítéshez tántorodok. Soha életemben nem éreztem annyira az elhagyatottságot, mint ebben a percben, ott a kerítéshez dűlve. Az éhes gyomrom émelyeg. Aztán szala-