A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-09-01 / 9. szám
397 MIÜÍMP 9H3LI3&9 a ’’feloszlatott” szerzetes... á lt köztünk egy ember, aki hatvanéves korában, szívinfarktus következtében, másfélhónapos szenvedés után hirtelen meghalt. Ez az ember, míg élt, erejét egyre jobban megfeszítve arra törekedett, hogy Istenének lehetőleg semmilyen kívánságát soha meg ne tagadja. Számtalanszor hangoztatta: ’’Nem én vagyok a fontos, hanem Ö” — ’’Nekem kisebbednem kell, Neki pedig növekednie!” — ”Az önátadás nemcsak egyetlen nagy gesztus, hanem halálunkig tartó folyamat.” Feljegyzést nem hagyott hátra. Gondolatainak, tanácsainak és Istennel összefonódott élete titkainak egy részét mégis megismertük úgy, hogy miközben tapintatos szeretettel igyekezett egyre közelebb hozni bennünket Istenhez, gyakran emlékezett vissza arra a szeretetre is, amit ő tapasztalt az Ur részéről, ahogyan lépésről-lépésre egyre közelebb vonta őt Magához, egészen addig a fokig, hogy már szinte nem is ő élt, hanem Krisztus élt benne. Ennek a Krisztusba ivódott életnek többünk által összeszedett mozaikjaiból és a bennünk kialakult benyomásokból próbáltuk őt az emberi szóban, a leírt betűben új életre kelteni, hogy így valamiképp velünk maradjon és ne felejtsük tanítását: ’’Isten itt van velünk, bennünk... Szeretetünkre vár, hogy vágyainkat betölthesse... É- letünkben egyedül Ő a fontos, és sohasem az Én...” Az elemi iskolában a jófiúk közé tartozott, gyerekkoráról Csendes, szófogadó, szorgalmas gyerek volt. Persze ez nem azt jelentette, hogy sohasem volt csintalan, vagy nem esett azokba az apró hibákba, amelyek a gyerekkorra jellemzők. Ilyen ’’szabálysértő” esetként mesélte, hogy tanítójuk és szüleik tilalma ellenére, gyakran rendeztek az utcán — az úttesten, nem is a járdán - futóversenyt osztálytársaival. Az iskolában az volt a szokás, hogy az egy irányba hazamenő gyerekeket sorbaállították és lelkűkre kötötték, hogy párosával, szép csendesen igyekezzenek minél előbb hazaérni, és semmiképpen se rendetlenkedjenek. Ök mindezt végighallgatták, megfogadták, aztán az első adandó
