A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1976-09-01 / 9. szám

Önzésem mögöttem marad, megalkuvásaim és hűtlenségeim elszélednek és térdreborult emberségem Fölfeszített Fiad karjaiba vetné magát. Ó, kegyelem, mely onnan int és bíztat, hogy vessem a Felfeszített karjaiba magamat. Ott a gyógyulás, a béke, a megnyugvás. Az irgalom háza Ő, ahol lelkünk vaksága, süketsége, bénasága gyógyul. Ó, üldöző fény, szemrehányó áldás, büntető szeretet! Keresztáldozatod kegyelme, véred hullása sötét életem talajára az egyetlen reményem az egészségre, a teljességre. Igen, keresztáldozatod gyógyító, nevelő ereje az egyetlen, boldog reményem.

a veréb reptével

lY^int a veréb csak éli sorsát,

ALlül a telefondróton, hideg napsütésben a havas út fölött és vár: tavasz lesz, tudja, hogy az lesz, fészket rak, tojást őriz, családot nevel, etet, szárnyat próbákat és ha elrepültek csemetéi, él az ősznek, néz a télnek, — mint a veréb, oly őszintén és meggyőzően szeretném élni sorsomat. Ne gondoljak arra, hogy milyen nyomokat hagy hátra a lábam, vagy a toliam, - pontosan olyat, mint a veréb röpte a levegőben, - ezt így fogadjam, ahogy a veréb is elfogadja.

Emléket, még síremléket se nézzek ki magamnak, csak éljek hűségesen az időnek, amíg idő adatik és közben az időtlennek, ahogy mutatkozik világon, életen, embereken, mennyen és földön át.

Ne gyűjtsem csűrbe életem tapasztalatát: lélegezzem ki magam, lélegezzem tele magam lélekkel, hittel és reménnyel, mások jó példájával, mások érdemével, - szolgáljalak és így éljek gondtalan (értve ez alatt: felejtsem el magam), a léptem hála legyen, nyugalmam imádság, - viharok tanítsatok meg