A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-08-01 / 8. szám
378 figyelte, magában ezt gondolta: "Hogy megvert engem az Isten ezzel a testi nyomorúsággal. Mennyi munkát adok szegény Emmusnak. Hogy feláldozza magát értem! Milyen szerencse, hogy semmit sem tud a régi llonka-históriáról..." Péter egész élete folyamán meg volt győződve arról, hogy az úgynevezett "bűn" csak akkor bűn, ha mások észreveszik és megítélik őt érte. De ha sikerül eltitkolni az emberek elől, akkor bizonyára nem is bűn, inkább ügyes furfang. 0 is annak idején Ilonkával milyen ravaszul intézett mindent. Tíz napra bezárta az irodát, szabadságot adott a hivatalnokoknak. Ő egyedül utazott autón San Re- móba. Ilonka meg másnap jött utána vonaton. Minden jól sikerült. Csak az különös, hogy a bolondos kaland után Emma elhidegült tőle. Világos, hogy azért haragudott meg fá akkor, mert nem vitte magával őt is az olasz tengerpartra. De hiszen ő már jóvátette ezt a múlasztást. Többször is mentek azóta együtt nyaralni. Emma mégis sajátságosán rideg maradt vele szemben. Hogy is tarthat egy sértődés évekig? Hogy megváltozott ez a drága asszony! Már nem is szereti őt igazán. Pedig milyen jól esne tőle egy kedves mosoly, egy meleg szó, de Emma o- lyan taszítóan merev. Talán ez is az Isten büntetése lenne? Vajon igaz lehet-e az, hogy az Isten mindent lát? Péter lelke legmélyéről, a rejtegetett cselekedetek feledésbe ásott romhalmazából, valami lassú szomorúság szálldogált felfelé és átitatta a szoba légkörét az elmondhatatlan megbánás siralmas fájdalmával. Emma észrevette, hogy Péter szeméből könnyek peregnek. — Szegény, — gondolta. — Talán túl rideg vagyok hozzá? Miért is vagyok én ilyen? Hiszen Péter megbolondulása Ilonkával már régesrég elmúlt. Hiszen már évekkel azelőtt, Ilonka otthagyta az irodát és férjhez ment. Akkoriban Péter mennyire igyekezett megint kimutatni felesége iránti meleg érzelmeit! Miértis nem bírtam megint jó lenni hozzá? Elvártam, hogy mindent őszintén bevalljon nekem és alázatosan bocsánatot kérjen, de ezt nem tette meg. A tüske bennem maradt. De most, hogy szegény ilyen súlyos beteg, talán mégis kicsit kedvesebb lehetnék hozzá... Egymás tudta nélkül mindketten életüknek ugyanarra a korszakára gondoltak. Péter: a levezeklendő bűn önmardosó kínjával — Emma: a sértődöttség szúró fullánkjával, amit jól esne kiszedni. És akkor, valahol a megfoghatatlan lélekvilág titkainak ölén, egymásra leltek. Emma kihúzta a zsebéből finom, kis selyem zsebkendőjét és gyöngéd mozdulattal letrölte Péter arcáról a csordogáló bánat-könnyeket. Ez a gyöngédség mindkettőjüknek jól esett. Péternek azért, mert kapta. Emmának azért, mert adni bírta. Péter szeméből annyi hálás melegség sugárzott Emmára, hogy Emma úgy érezte: ez az emberi roncs, ez a szerencsétlen Péter mégiscsak az ő egykori kedves, jó férje, sőt: most egyszersmind segítségre szoruló, tehetetlen kisgyermeke is. Emma most egyszerre megint odaadó hitves és áldozatos anya is lehet. Szívét elöntötte valami újfajta, ismeretlen boldogság: a megbocsájtó szeretet öröme. Némán, és mégis beszédesen, egy béke-csókot lehelt Péter homlokára.
