A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-06-01 / 6. szám
a tényt, hogy a kórházi környezet a beteget családjától és annak sze- retetétől elszigeteli (ez a haldokló esetében döntő fontosságú tényező), hasonlóképpen figyelmet kell szentelnie a beteg vagy a család kezelésre vonatkozó kívánságainak is; ugyanakkor a betegnek és a hozzátartozóknak figyelembe kell venniük azt a tényt, hogy csak az orvosi szakértelem tudja eldönteni, melyik a legmegfelelőbb kezelési módszer, és hogy a kezelés visszavonására irányuló kérelmüket vagy döntésüket az orvosnak kell végrehajtania. Mivel a gyógyítás közös munka eredménye, az orvosi lelkiismeret súlyát és érvényességét nem lehet háttérbe szorítani, ősaját felelősségével közreműködő személy, akit kívánságaik merő eszközévé tenni nem lehet. Karen esetében az öntudatlanság állapota minden személyes kapcsolatot lehetetlenné tett és ebből a szempontból a kórház vagy az otthon között nem lehet különbséget tenni; ugyanakkor mindenki megegyezik abban, hogy a készülék kikapcsolása a még jelenlévő élet kioltására vezetne, és orvosi gyakorlat szempontjából ez a döntés nagyon is rendkívüli lenne. Továbbmenve azt is meg kell kérdeznünk, kinek lenne segítség, ha Karen kimúlását lehetővé tesszük? Jelenlegi állapotában képtelen a szenvedés tapasztalatára, vagy helyzetének öntudatos felfogására. Halála tehát egyedül a családtagok helyzetét könnyítené meg, ameny- nyiben nem lennének arra kényszerítve, hogy nyomorúságának nap- ról-napra tanúi legyenek. A betegség visszatetsző mivoltából fakadó érzelmeket könnyű a betegre kivetíteni és arra a meggyőződésre jutni, hogy a reménytelenül szenvedő számára jobb a halál, mint az é- let. Az ilyen gondolkodásmód azonban megfeledkezik a szenvedés keresztény kiértékeléséről, amely szerint az a krisztusi megváltás folytatása, és éppen legnyomorúságosabb formáiban idézi fel legvilágosabban a szenvedő krisztusi képmást. Noha nincsen jogunk arra, hogy valakit szenvedésre kényszerítsünk, azt sem akadályozhatjuk meg azonban, hogy valaki azt elfogadja. Ilyen szemszögből nézve az öntudatlan állapotban lévő beteg helyzetében is lehet értéket látni, ha feltételezhető az, hogy ő azt az állapotot hívő lélekkel elfogadta. H z igaz, hogy a keresztény számára a halál a megváltás kapuja, a megváltásban szenvedéssel való közreműködés lehetőségét azonban nem lehet a betegtől elvenni, vagy őt annak elvetésére sürgetni csak azért, mert a beteg nyomorúságos állapotának napról-napra történő szemlélete súlyos nehézséget jelent környezete számára. Más szóval: a halált siettető kezelés-visszautasítás a beteg joga. Nehéz azt feltételezni, hogy az öntudatlan állapotban lévő személy szívesebben meghalna, még akkor is, ha a válság bekövetkezése előtt ilyen irányú óhajnak vagy elhatározásnak adott kifejezést. A válság folya
