A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1976-05-01 / 5. szám

220

sárnap rendesen a ti zenegyes misére jön és megáll a hátulsó padoknál. Hiába unszolom, menjen csak bátran előbbre, csak mosolyog: 'mégnem vagyok méltó arra, hogy beljebb menjek".

Karácsony előtt szokás Japánban a nagyvárosokban ú.n. "simin" karácsonyt (népkarácsonyt) rendezni, főleg a nemkeresztények számára. Kábában is kibérelnek erre az alkalomra egy óriási termet és, vagy két-három órás változatos műsor keretében igyekszenek az egybegyűltekkel a keresztény karácsony misztériumát érzékeltetni. Tavaly az is benne volt a programban, hogy az azévben megkeresztelt újkeresztények felvonultak a színpadon és bemutatkoztak a közönségnek. Hazafelé jövet találkoztam Hatóval, aki szintén ott volt a nézők és hallgatók között. "Hej, de szerettem volna én is fölállni a dobogóra" — mondta fájdalmas mosollyal. "Csak tőled függ. No, jövőre te is ott leszel biztosan" — bíztattam barátságosan. Boldogan búcsúzott el. Neki is durálta magát az új évben, de csak félévig tartott a nagy lendület. Karácsony közeledtével megint a régi, habozó, tétovázó lélek lett rajta úrrá. Apja üzemében dolgozik. Szeretne azonban bejutni a nővérek középiskolájába tanárnak. Diplomája van, csak nem használta. Egy-két vizsgán múlik az egész. Már beadta a kérvényt. Legutóbb, mikor nálam volt, az idő meg az örökkévalóság viszonyáról beszélgettünk. Ő hozta szóba az idő és az "örök most" problémáját. Szerette volna tudni, vajon szent Ágoston kifejezése ez a megfogalmazás. Ugyan meddig tart még ez a tétova bolyongás a most és az örökkévalóság bizonytalan mesgyéjén?

Mintha a mai Japán képe lenne ez a nagyfiú (lassan a harminc felé közeledik). A valamit, Valakit ismeretlenben is váró, kereső Japán vajúdó szívében...

sS/Fukuyamábanegy békés természetű, szelíd édesanya járt hozzám katekizmusra. Épp a mennyországról meg a pokolról volt szó. A mennyországgal rögtön egyetértett. Csak a pokol nem akart sehogy a fejébe menni. Egy hét múlva azonban ez a probléma is megoldódott. Bűnbánó arccal jelent meg a megállapodott órában: "Páter, már hiszem, hogy van pokol— Én magam is elcsodálkoztam ezen a hirtelen pálforduláson. Ugyanki, vagy mi adta neki ezt a készséges hitet? De nem kellett kérdeznem, mondta magától is: "Tudja, Páter, a napokban elmentem vásárolni. A kislányom is velem volt. Az esernyőt nem akartam bevinni az üzletbe, kint hagytam az ajtó előtt (ez különben is szokás Japánban). S mire kijöttünk, már hűlt helye sem volt. Pedig új esernyővolt. Erre egyszerre eszembe jutott a pokolban való kételkedésem a múlt héten. Biztos a jó Isten figyelmeztetése akart ez lenni: nem szabad kételkedni a jó Isten tanításában. Most már én