A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)
1975-02-01 / 2. szám
- 87 keltettek bennem. A paralízisnek azzal a fajtájával jöttem a világra, amely mozdulataim központi koordinációját és beszédemet akadályozza. Ugyanazok a vágyak és szenvedélyek ébredtek bennem, mint mindenki másban. Szerettem volna, ha utazásra mehetnék, ha szerelmes lehetnék, ha férjhez mehetnék, ha gyermekeim, családom lehetne. Arra is rájöttem, szinte még iskoláskorom előtt, hogy ellenállhatatlan ösztön dolgozik bennem a gondolataim és érzelmeim freshen kifejezésére. De minden álmodozásom és minden sóvárgásom csak kielégítetlenségem érzetét növelte bennem. Mindig reméltem, folyton imádkoztam és azt képzeltem, ha Isten trónusát állandó kéréseimmel ostromlom, egyszer mégiscsak meghallgat engem. Mi mindent nem adtam volna azért, hogy megszabaduljak testi fogyatékosságomtól, amely - úgy éreztem - a börtön bilincseinél is jobban leláncol engem. De a jó Istennek, úgy látszik, nem állt szándékában, hogy megszabadítson engem bilincseimből. Próbáltam ebbe belenyugodni, de valahogy mindig úgy éreztem, valaki csúnyán becsapott engem. Csalódás és egyedüllét nyomasztó érzete volt mindennapi kenyerem. ^vgyszer aztán - jó kilenc éve múlt épp mostanában - egy olyan >- pappal hozott össze a sors, aki igazán megértette érzelmi konf- ^—' liktusomat. Nem mondott ő semmi eget rengető újat, mélyet vagy komplikáltat nekem. Mégis új fordulatot adott egész életemnek. "Ha valaki igazán szereti az Istent, - mondotta - az mindent, ami történik vele, mint az Ő akaratát tudja elfogadni. Istennem akarja a szenvedést, de Ő az, aki megengedi, hogy mindaz történjék velünk, ami életünk folyamán törtérák velünk. Ha tehát igazán szeretjük Istent, egyesítsük akaratunkat az Övével. Amit Ő akar, akarjuk mi is mindazt." Azt is említette, - kicsit nyersen is hatott az első hallásra - hogy Isten jól tudja, mit miért tesz, ne akarjunk mi, emberek, az 0 bölcsességén javítani. Még azt is mondta: "Arra kell gondolnunk, arra kell figyelmünket összpontosítanunk, amink van; nem arra, a- mink nincsen". Ez az utóbbi tanácsa valahogy a vérembe, húsomba ment át. Úgy vettem észre közben, mintha csalódásom is felengedne. Most visszatekintve világosan látom, mihelyt el tudtam fogadni a jó Isten akaratát, egész énem nagy változáson ment keresztül. Olyan otthonban nőttem fel, ahol mindig érezhettem, hogy cáak teher vagyok. Édesapám meghalt, mikor két éves voltam; édesanyám
