A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)
1975-12-01 / 12. szám
- 568 nak és hazamehetek, mondom az orvosnak: "Boldog vagyok, hogy most már én is remélhetem a gyermekáldást!" O meg sajnálkozóan néz rám és azt mondja: "Remélni remélheti, de emberi számítás szerint egyáltalán nem valószínű". A döbbenet úgy összeszorította a torkomat, hogy szólni sem bírtam. Hozzád jöttem, Uram, hogy neked öntsem ki a szívemet. Te látod, mi van a világban. Mulatós asz- szonyok önzésből kioltják magzatjuk életét. Nyomorgó anyák gyerekeket szülnek és azok éhenhalnak. En meg égő szívvel vágyódom gyer- mekután, minden szükségest megadhatnék neki és akkor az orvos azt mondja: Emberi számítás szerint egyáltalán nem valószínű. .. Egy pillanatra megfékezte háborgó érzelmei áradatát és elgondolkozott. Az "emberi számítás "-on kívül bizonyára létezik egy "isteniszámítás" is. Vajon mit ígér neki az isteni számítás? Tűnődő tekintete ráesett az oltár'on álló feszületre és mialatt nézte a keresztre szegezett Krisztus kitárt karját, úgy tűnt neki, hogy az isteni számítás titka az áldozatos szeretet. Hát jó — folytatta eltökélten — ha ez így van, én megígérek Neked minden áldozatot és minden szeretetet, ami csak tőlem telik, de kérlek, Te is segíts nekem. Te mindenható vagy. Ha Te akarsz nekem gyermeket adni, megteheted. Ugye megteszed? Lélegzetét visszafojtva hallgatózott, várakozott. Hátha jön az égből valami csodálatos válasz? De nem jött semmi. Akkor Anikó szép csendesen hazament. T éltek, múltak a napok, hónapok. Egyszerre csak mégis megérkezett a jó Isten felelete. Anikó szíve alatt fesledezni kezdett egy ember-bimbó. Úgy hatott rá ez az imameghallgatás, mint valami csoda. Még a nap is fényesebben ragyogott az égen, még a tó vize is vígabban csillogott és a kertben a virágok úgy illatoztak, hajladoztak, mintha titkokat súgnának egymásnak és amikor Anikó elment közöttük, akkor a mosolyával belehelte fűbe-fába, az egész világba, azt az egyetlen mondatot, ami a szívében égett: Köszönöm, Istenem! A szekrény fiókjában már gyűlt a baba-kelengye: puha ingecs- kék, gyapjú kabátkák. Anikó szeretettel tapogatta, simogatta őket és beléjük képzelte az élő, pufók babát. Aztán végre eljött a nap, amikor beszállították a kórházba. Vizsgálat után az orvos behívta az irodájába. — Fontos kérdésben kell döntenünk — mondta vésztjósló komorsággal. — Beleegyezne-e a gyermek érdekében egy nehéz, de sürgős műtétbe? — Műtét? — hebegte hökkenten Anikó. — Hiszen a doktor úr a
