A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)

1975-08-01 / 8. szám

- 374 Hiszen annyira fájó számukra sokszor a magatartásunk... Mi, a legnemzetközibb foglalkozásúak (ne nehezteljünk, ha ezt látják sokszor a hivatásunkban) még az idegenben is talpra estünk... A haza elveszett, de az Egyház nem, se a nemzetközi rendi kapcsolatok; mi itt kinn nem igen kezdtük kapáláson, mások szennye mosogatásán, pedig nem jöttünk olyan "magasról", mint sokan közülük...

A tábor élmény és a börtön alig kiheverhető sebek. Sokban e- gyenesen gyógyíthatatlanok... Es még a menekülttábor okban is a "csu- hásnak" hamarabb volt csomagja - sokszor a segélyek szétosztói is voltak - miseintenciója és hamarabb voltak számára integető partok... És akik talán mint kis táborilelkész főhadnagyok, századosok bokáz- tunk a tábornok, az ezredes vagy a vezérkari előtt, most a "beati possidentes" helyzeti előnye magasából talán meg-megalázzuk őket - a helyett, hogy a fényes gimnáziumok és intézetek csiszolt folyosóját siratnánk, melyen megcsúszott anevelésünk és elcsúszott talán a kegyelem is - legalábbis ú^y látszik néha az életükön...

Ók már a tizenkét éves "beoltás" után jöttek a forradalmárok ki és akkor is egy hirtelen égés lázában... Én azt csodálom, hogy 12 évutánnem lettek rosz- szabbak... A purgatóriumból vagy a pokolból jövet, kérdés, milyenek lennénk mi is? Hiszen mivé lettünk a lehetőségek és a vallásszabadság földjén?

Emlékezünk még 1956 őszére és a következő hónapokra? Szinte rossz volt látni a nagy iparkodást és tülekedést a nagy magyar központokban a szabadságharcosok körül... Minden politikai csoport ott sürgölődött és mind azt bizonygatta kanadaiaknak, amerikaiaknak: "Ugye megmondtuk nektek, hogy lesz otthon valami?! " - A fontos az volt, hogy mi mondtuk meg, hiszen a konc szétosztásánál így remélhettük a nagyobbat... Egyszerre szenzáció lettünk mi, csak azért, mert magyarok vagyunk. - A mi Provinciálisunk mindig éppen olyan rendes ember volt, mint 1956-ban; de akkor került bele fénykép róla a New York Times-be, mert épp egy orvosságot vivő repülőgépet áldott meg... Csekélységem éppen az volt akkor is, mint előtte meg u- tána, de akkor az én tiszaháti angolságom jó volt rádióba, képem a té-vére, a Sign magazinba, mert hisz menekült magyar fiúk lelkésze voltam Winooski-ban...

Aztán elmúlt az ügy szenzáció-jellege és elmúlt nagyjából, legalábbis csökkent az érdeklődés a menekültek iránt. Még egy kis idő, s már nem egy vértanú nép követei voltak, hanem izgága, megbízhatatlanfráterek. Eljött az idő a megszólásra, a rágalmazásra is. Még szép, ha valaki csak "leírta" őket. Megesett, hogy a révükön kapott helyzeti energiát, kapcsolatokat megőriztük, de tőlük, mint poklosok-