A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)

1975-06-01 / 6. szám

- 253 a tisztás esőtől megmosott frissességét, hallgattam a duzzadtvizű patak énekét, néztem a hófedte magas csúcsokat, az erdőt alattam, a tavakat, messze lent a köröző hattyúk alig látható kis fehér pontjait.

E

ngaddin felejthetetlen, élő hegyei között lassankint elfogynak napjaim. A búcsúzás érzésének szorongása fog el, mint vakációja végén a kisgyereket, akit a nyárvég visszaküld az iskolapadokba. A táj is velem érez. Lakásom előtt a

hegy, kod, tó

kavicsos terraszonállok, nézem, lé- legzem a velem együtt pihegő tájat a szitáló esőben. Előhúzom jegyzetfüzetemet, lapjaira köd terül és a finom esőcseppek könnye hull. Alig gondolok az írásra, szinte öntudatlan sóhajjal írom a papírra:

hegy, köd, tó, hattyú, csónak

2^ hegy zord karjaiban lágyan ring a tó, szitáló köd lebeg, fehér mint a hó,

hattyúk úsznak a vizen, csónakján egy halász, lélegzeni se mersz, lábad gyökeret ver, állsz,

csak így maradjon, csak ne múljon el soha, soha ne tűnjön el ez a kép, fenyő, köd otthona,

csak evezzenek a hattyúk a sötétkék vizen, csak meg ne únja halászatát a halászó ember sohasem,

így kérnéd és majd vonat robog veled a hegyek alatt tova, a tó, a hattyú, csónak ott lehet és te nem látod többé soha,

vidd magaddal, ne engedj, őrizd legalább emlékedet, hegy, köd, hattyú, csónak vegyék körül, amíg élsz, az életed.