A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)

1975-03-01 / 3. szám

103 diem!", szakítsd le minden perc virágát! Ám az örök elevenség, az intenzív élet, vagy a Gide-i "instantanéisme" még nem biztosítja az örök életet, amelyre lénye legmélyén minden ember vágyódik és a- mely vágy - Pasternak ismert szavai szerint - az egész civilizáció mozgatója. Az ember nemcsak élni akar, jól élni, hanem túlélni a halált, örökké élni! Hogy felejtse a halált, a mai ember az éroszt magasztalja. A kis élvezetekben, az illanó örömökben keres valami örököt; vagy talán a faj fennmaradásának, az emberiség állandó haladásának tudata tartja fenn állandóan hanyatlani akaró életlendületét. Ezt az életlendületet azzal tiszteli, hogy magasztalja a fiatalságot (lassan már nem lesz helye társadalmunkban az öregeknek, a betegeknek, azoknak, akik már képtelenek a munkára és az alkotásra). Mindent a gyermektől, a fiataloktól várnak ahelyett, hogy átadnák nekik az élet érteim ét, anélkül hogy megtanítanák őket az igazi élet titkára. Hogy felejtsék a halált, magasztalják a társadalmi haladást, az emberiség közös ügyeit, a nagy alkotásokat, a nagy harcokat, a történelmi utópiákat. Es miért ne?...

De amikor eljön a halál órája, a haldokló egyént, a személyt szinte kiközösítjük: a halál az ő személyes ügye, nekünk már nincs közünkhozzá. Hogy elfelejtsük a halált, magasztaljuk az "életet", de ez az élet már a halál felé hanyatlik, gyökerében kikezdte a halál. Valami alvajárás jellemzi ezt az életet: munka, napi gondok, alvás, evés, ismét munka... és a kis illanó örömök. Márpedig a fizikai halál egy lelkiállapot kifejezése, az egzisztencia egy bizonyos állapotát jelzi: bukás, a szív keménysége, a céltalanság, a szétesés, az élethazugság, a szeretetlenség és a gyűlölet, egyszóval a bűn kifejezése. Mindezt valamennyi ember, a keresztény is megéli. A halál elfojtása egy bizonyos metafizikai neurózist idéz elő, amely rákként roncsolja egzisztenciánkat. Technikai civilizációnknak ez a rákos megbetegedése a legnagyobb csapása.

De mégis, kiváltságos pillanatokban fények gyúlnak, a titkok nem sejtett mélységei nyílnak meg előttünk - az élet sötét és fényes szakaszaiban egyaránt. Az ú. n. határhelyzetekben, a szépség igézetében, a szerelem-szeretet extázisában, vagy a halál borzalma előtt és talán a legnagyobb kétségbeesésben megragad bennünket a csodálkozás és a szorongás: megsejtjük azt, hogy halhatatlanok vagyunk, illetve, hogy végső tehetetlenségünkben is, a remény ellenére is remélhetünk valamiben, Valakiben. A legsötétebb éjszakában is fény gyűl, a hívő ember remélni kezdi, hogy mégsem a halálé az utolsó szó (minden látszat ellenére). Legalábbis szeretteink halálánál nyi-