A Szív, 1974 (60. évfolyam, 1-12. szám)
1974-03-01 / 3. szám
a pánortodox zsinat 117 a régi elképzelések béklyóiból. 4) A házasság témaköréhez aggály és vonakodás nélkül kell közelíteni. Kívánatos lenne, ha nemcsak a diákonusok számára tennék lehetővé a nősülést, hanem azt is megengednék, hogy a papok felszentelésük után is megházasodhassanak. 5) Ami a húsvétot illeti, azt a kereszténységnek az egész világon egy időben kellene ünnepelnie. 6) Az ökonómia kérdéseiben az egész ortodoxiának valamilyen egységes gyakorlathoz kellene elköteleznie magát. A készülő zsinat témái világszerte nyilatkozatokra bírták az ortodoxia püspökeit és nevesebb teológusait. Különféle konferenciákon, előadásokon és vallásos folyóirataikban tárták fel nézeteiket. A legnagyobb részük a hitnek a modern ortodox hívő számára való új- raformulázását tartja a zsinat elsődleges feladatának. Nem arról van szó, hogy egy új hitvallást agyaljanak ki - ez az általános vélemény - hanem egy rövid, leegyszerűsített, de azért mélyen szántó megfogalmazásban tárják életszerűen a mai hívő elé, ki is az Isten s hogy azért öltött testet magára, hogy bennünket magával egyesítsen. A hitet életté kell tennünk híveinkközött - írja egyik hozzászólásában Olivier Clément, francia ortodox teológus. Meg is világítja, mire gondol, a következő kijelentésével: Napjaink ortodoxiájának egyik legvisszásabb tünete az, hogy míg teológusaink tudós és termékenyeszmecserét folytatnak az eucharisztiáról - ugyanakkor nem ritkák az olyan liturgikus cselekményeink, amelyeken egyetlen hívő sem járul szentáldozáshoz. A liturgiát illetően szinte mindenki reformokról beszél az ortodoxiában, de ezen a területen a legnehezebb a különféle elképzeléseket közös nevezőre hozni. Nem hiányzik természetesen az a tábor sem, amelyik semmit sem kíván a liturgikus cselekmények formáin változtatni. A "maradiak" a konzervatív beállítottságú hívek elidegenítésétől félnek; az "újítók" a templomoktól elszokott tömegeket kívánnák az új formákkal visszacsalogatni. Az ortodoxok nagy része megegyezik azonban abban, hogy a liturgiának két alapvető megnyilatkozásmódját kell szem előtt tartaniuk: a kolostorit, amelyik a szüntelenül imádkozó egyház megnyilvánulása, és a plébániait, amelyik az egyház szavát missziós küldetése jegyében a szekularizált világ légkörében élő hívőhöz juttatja el. Egyesek a plébániai formánál attól sem riadnának vissza, hogy a liturgiát egy "Konstantin előtti" szertartáshoz vezessék vissza, a- mely nem annyira "felséges színjáték az egybegyűlt hívek előtt", mint inkább "papok és hívek közös, szent cselekménye". Ehhez a reformhoz az is elengedhetetlenül szükséges lenne, hogy mindenütt az élő
