A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1972-02-01 / 2. szám
45 véget is vetett az ilyen jelentkezőkkel való kapcsolatomnak. - Feleségem azt ajánlotta, próbálkozzak meg az imával: kérjem Istent, mutassa meg, ki lesz a munkatársam. Mindketten imádkoztunk erre a szándékra. Eszembe is jutott valaki: a Gruber Jancsi! Ausztriai menekült táborokban találkoztam vele először. Nagy darab ember volt, nehézkes mozdulatokkal és hajmeresztő német kiejtéssel. De ha beszélni kezdett, felnőttek és gyerekek figyelmét órakon át le tudta kötni - még azt sem vették észre, ha közben megeredt az eső. írtam azonnal neki s megkérdeztem: volna-e kedve a vasfüggöny mögött a- postolkodni? Mivel akkoriban könnyítették meg épperiaz Oroszországba utazás feltételeit (nemcsak turistacsoporttal és hivatalos vezetővel lehetett bemenni), elérkezettnek láttam az időt, hogy régi álmomat megvalósítsam - s ezt is megemlítettem a Jancsinak írt levélben. Póstafordultával jött a válasz. Örömmel jelentkezett. Már a hatodik elemiben, amikor a térképet nézte, úgy érezte, hogy egyszer Oroszországban fog dolgozni Isten szolgálatában. "Azóta tanulom az orosz nyelvet, s ma már kitűnően beszélem, majdnem olyan jól mint a németet" - írta. - "Mikor indulunk?" - Mindenekelőtt új kocsit kellett vennem, főleg Jancsi nagy termete miatt, de meg a régi Volkswagen már amúgyis megbízhatatlan volt, az új motor ellenére is. Egy Opel teher-személy kiskocsit vettem, amiben akár aludni is lehetett, és sokkal több Szentírás is fért bele. Nem számítottam azonban arra a nehézségre, ami akkor jelentkezett, amikor Jancsit meg akartam tanítani autót vezetni. Hat órás gyakorlás után sem tudta a kéz és láb mozgásokat összhangba hozni. Elindulásunkkor még nem volt hajtási engedélye, de Nyugat-európa legtöbb országában erre nincs is szükség, ha valaki mellett képzett vezető ül, s van köztük egy fék. így tehát menetrend szerint elindultunk. Németországban három mérföldön keresztül rábíztam a vezetést, de utána átvettem megint, mert mögöttünk a lassú hajtás miatt nagyon, felgyülemlett az autók sora. A kocsit annyira megtömtük Szentírással, hogy egy doboznak már nem is jutott hely. Jancsi erre ölébe vette, mondván: "Te úgyis azt gondoltad, hagyjunk néhány Szentirást látható helyen, hogy igy a Jóisten dolga legyen a határokon való átjutás, ne a mienk. " - Elhagyatott utakon megint átadtam Jancsinak a vezetést. Lengyelországban bőven volt ilyen. Közben én azon gondolkoztam, miért nem váltottam be felesleges lengyel pénzemet Varsóban, ahol egyedül volt erre lehetőség. De oda nem térhettünk vissza, mert 72 óra leforgása alatt kellett átmennünk Lengyelországon: erre szólt engedélyünk. - Egy dombon felfelé haladva Jancsi ahelyett, hogy las- sítottvolna, belehajtott az előttünk haladó autóba. A kár szerencsére
