A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
46 Lassan lejárt Romániában engedélyezett tartózkodásom ideje. Az u- tolsó vasárnapot együtt töltöttem azzal az elnökkel és titkárával, a- kivel a szentirás segítségével beszélgettünk. Már megszoktam, hogy az istentiszteletek reggel kilenctől egy óráig tartanak, ez azonban délután ötig tartott s utána egy nagy ebéd következett. A végén az elnök elmesélte, hogy azelőtt légzési zavarai voltak, ezek azonban megszűntek, miután a szentirást használva beszélgettünk. A tolmács közvetítésével kérte, nyissam fel szentirásomat az Apostolok Cselekedeteinek 20.fejezeténél, s olvassam el a 36-38 verseket: "Szavait befejezve letérdelt és imádkozott velük. Nagy sirásba törtek ki mindnyájan, Pál nyakába borultak és összecsókolták. Leginkább az a mondás fájt nekik, hogy nem látják többé viszont. Aztán kikisérték a hajóhoz. " - Elmosolyodtam azon, hogy a Pálhoz intézett szavakat rám alkalmazzák. "Ez a legnagyobbtól a legkisebbhez megy" -mondtam. De ha hitünkcsekély is az első századok keresztényeiéhez hasonlítva, legalább követhetjük példájukat. Azért ebéd után letérdeltünk és mégegyszer imádkoztunk mindenkiért. Utána ezek a keresztények, akika kommunista világ közepén éltek, sírva fakadtak, megöleltek és elkísértek engem az én kis kék "hajóm"-hoz. A munkakör kiterjed. Két hónapba telt, mig bulgáriai---------------------------- es romamai körutamrol haza érkeztem, főként mivel oda-vissza nagy kerülőt kellett tennem Olaszországon keresztül. Feleségem nagy örömmel fogadott. Nemsokára első gyermekünk, egy fiú, is megérkezett. Közben mind világosabbá vált előttünk, hogy saját otthonra van szükségünk. Még holland viszonyok között is repedésig meg volt már töltve a ház. Egyik testvérem harmadik, a másik első gyermekét várta. A nagy nehézség azonban az volt, hogy Hollandia 1959-ben még mindig érezte a háború következményeit, mert a bombázások és áradások következtében annyi ház elpusztult, hogy minden téglát azok felépítésére kellett használni. A faluban a harmincas évek óta nem építettek uj házat. A bérletre várók jegyzékén már három éve semmi változás sem volt, azóta egy sem kapott lakást. Arra meg nem is gondoltam, hogy házat vegyek, hi szén pénzem nem volt. Mikor azonban a használt ruhacsomagok megint megtöltötték kis lakásunkat, láttam, hogy okvetlenül tennem kell valamit. Egy héten keresztül minden este nagy bizalommal az Ur elé terjesztettem helyzetünket. A nyolcadik napon eszembe jutott, hogy a tanítónő a városba fog költözni, s aházat, amelyet ő bérel, talán eladja
