A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1972-04-01 / 4. szám
"Mikor magamhoz tértem, rémülten láttam, hogy egy bokorban akadtam fenn a tátongó szakadék oldalában." 17 ■f~öld k.özö-t.-t__ Egy szeptemberi délutánon kanyargós autóúton hajtottam Dél- kalifornia hegyei közt. Időnként lenéztem az út menti mély szakadékba, amelytől csak egy láncszerű útvédő választott eh Eszem azonban másfelé járt. Egy éve vesztettem el a férjemet s az özvegység rá- kényszerített, hogy háztartási munkát vállaljak. Éppen ilyen célból jártam most a vidéket. Arra ébredtem kósza gondolataimból, hogy hiába nyomom a lefelé vivő úton a féket, nem fog egyáltalán. A kocsi egyre jobban nekilendült. A kézifék sem segített. Az épp előttem kitáruló éles kanyar olyan volt, hogy előre láttam, nem tudom bevenni. Azt még hallottam, hogy a lánckerítés éles pattanással szétszakadt, fejemet a szélvédőbe ütöttem, éreztem, hogy a kocsi felfordul, én kiesek belőle s földet, kavicsot magammal sodorva zuhanok lefelé a szakadék oldalán. Aztán hirtelen elsötétült előttem a világ. Nem tudom, meddig voltam eszméletlen. Mikor magamhoz tértem, szinte állő helyzetben éreztem magam, amint a szakadék falának támaszkodom. Valami támasz volt a lábam alatt. Homlokomból vér folyt a szemembe s erős fájdalmat éreztem a jobb oldalamban. Segítségért kiáltottam. Vérző fejemet nagynehezen megmozdítottam, hogy lássam, milyen helyzetben vagyok. Akkor vettem észre, hogy lábam beékelődött egy bokor ágaiba. A bokor a sziklafal oldalából nőtt ki s ha meglazul, menthetetlenül az alattam tátongó szakadékba zuhanok. Felfelé néztem s láttam, hogy magasan fölöttem kanyarog az út. A szélén még felfordult kocsimat is láttam. Nem tudom, az is mibe akadhatott, mi tartja vissza, hogy nem esik le rám. Mikor jobban körülnéztem, láttam, hogy a szakadék oldalán az egyetlen bokorban akadtam fenn. Ha csak egy kicsit is jobbra vagy balra esek mostani helyemtől, menthetetlenül a mélybe zuhantam volna. Az volt a benyomásom, hogy Isten kezében vagyok. Az Ő gondviselő szeretetének köszönhetem, hogy ebbe a bokorba akadtam, hogy a kocsim nem zuhant reám s hogy életben vagyok. Ez a gondolat ő- rizte meg épségben elmémet a nap további borzalmai között. A legrosszabb a tűző napsütés volt. Vakító ragyogása, forró hősége ellennem tudtam sehogysem védekezni. Egyszer még azt is
