A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
15 az emberbe. Azok az emberek, akik körülvették a halottat, és akik közül egyetlenegy sincs itt ezen a képen, feltétlenül valami szörnyű szomorúságot és zavart éreztek azon az estén, amely egyszerre szétzúzta minden reményüket és csaknem minden hitüket is... " És amikor a kételkedés eme fokára jutott, az iró még egy szörnyű lépést tesz: "Es ha maga a tanítójuk látta volna a saját arcát a kivégzés előtt, vájjon hajlandó lett volna keresztrefeszittetni magát, és meghalt-e volna úgy .mint most? Ez a kérdés szinte önkéntelenül felvetődik, ha ezt a képet nézi az ember". (A Félkegyelmű, Makai Imre fordítása, Magyar Helikon 1970, 470-472 lapok.) Ne feledjük, hogy a XIX. század második felében vagyunk, amikor a scientista, pozitivista, mechanikus világszemlélet uralkodott Európában. Ez az a kor, amelynek szellemiségét Taine összegezi, amikor úgy mutatja be a természetet, mint valami közönyös dámát, akinek ruhaszegélye elsöpri az emberhangyákat. Ennek a determinista - Claudel szavával - "undok" világnak börtönét fesziti szét Bergson filozófiája és a nyomában megszülető szellemi-vallásos reneszánsz. Az egyetemes Szükségszerűség, a Természet-Isten helyébe majd ismét megjelenik az élő Isten. De még nem tartunk itt. Dosztojevszkijnek még meg kell küzdenie a legradikálisabb nihilizmussal, az ateizmus különböző formáival. Számára minden hitetlenség szülője a Rossz botránya: az ártatlanok szenvedése, a szegények és kitaszítottak nyomora és a halál szörnyűsége. Raszkolnyikov, Kirillov, Sztavrogin és Iván végleg meg a- karnak szabadulni az isteni kisértettől, lázadásuk gőg lesz és meg akarják ölni Istent. Dosztojevszkij fellázad mindenfajta optimista theodicea ellen, tehát visszautasítja az Istenről és a teremtésről szóló derülátó filozófiát, amely a tragikumot kiküszöböli és a szenvedést, halált beilleszti az egyetemes harmóniába vagy az "isteni gondviselés" hangoztatásával akarja megoldani a megoldhatatlant. Az ilyen "’Iheodicea" Dosztojevszkij szemében "satanodicea", - nem istentan, hanem sátántan. Dosztojevszkij érzi, hogy a rossz, az ártatlanok szenvedése nem racionális probléma, az értelem síkján nincs felelet rájuk. Krisztus a fájdalmak embere, nem azért jött, hogy megmagyarázza a szenvedést és racionális megoldást adjon a rossz problémájára, hanem magára vette a szenvedést és a halált, hogy azemoereket megszabadítsa tőlük. A Félkegyelmű idézett lapjai is azt a botrányt akarják sejtetni, kifejezni, hogy talán Krisztus, az ártatlan - vagy ahogy Dosztojevszkij kifejezte - az "egyetlen pozitív szépségű személy" is a vak végzet, valami sötét, szivtelen gépezet áldozata lett. Hogyan en
