A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-08-01 / 8. szám
46 Amikor csak lehetett imagyűléseket is tartottam nekik. Itt ért a legnagyobb meglepetés. Ezeknek az embereknek nagy része szinte semmit se tudott a szentírásról. Az idősebbek közül sokan írástudatlanok voltak, a fiatalok pedig, akik a kommunizmus alatt nőttek fel, természetesennem hallottak a szentírásról. Főleg tolmácsok segítségével kis csoportokban kezdtem el a szentírás-oktatást. Az eredmény várakozáson felüli volt. A kétségbeesett emberekből a tábor legerősebb oszlopai váltak, elkeseredettségük reménnyé, szégyenük büszkeséggé változott. - Élénken emlékszem egy öreg jugoszláviai házaspárra. Az asszony még csak igyekezett némileg rendben tartani az ágy környékét, de a férfi egész nap csak az ágy szélén ült, a levegőbe bámulva és hintázva. Mindketten résztvettek azonban a csoportjuknak tartott szentírás órán. Mint a villámcsapás úgy érte őket, amit hallottak. Az öreg ember könnyezve figyelt. A negyedik napon már az asszony is kicsinosította magát és a férfi megborotválkozva jelent meg. Az istengyermekség tudata visszaadta nekik önérzetüket.- Bárcsak hallottam volna minderről otthon, Jugoszláviában, - mondta a férfi. En magam is Jugoszláviáról kezdtem álmodozni. Mikor visszatértem Hollandiába, hogy újabb adományokat gyűjtsék és szállítsak a táborba, még egyszer megfolyamodtam a jugoszláviai beutazási engedélyt. Kissé haboztam, mit is írjak foglalkozásomként, de visszaemlékeztem arra, amit kiképzésünkkor mondtak, hogy mindig a Világosságban járjunk és semmit se rejtegessünk, nyomtatott betűkkel beírtam: MISSZIONÁRIUS. Éppen egy nyugat-berlini táborban dolgoztam, amikor távirat érkezett, hogy papa meghalt. Akövetkező vonattal hazautaztam. A temetés egyszerű volt. A földszűkében lévő Hollandiában az a szokás, hogy a férjet és feleséget egy sírba temetik, egymás fölé. Atemetés után visszatértem a német táborba. Ezekben a táborokban még a világháború menekültjei éltek, eddig nagyon elhanyagoltan. 11-12 éves gyermekek voltak itt, akik sohasem láttak családi otthont. Szerettem volna egy gyermekcsoportot Hollandiába küldeni üdülésre, de alig néhány ment keresztül az egészségi vizsgálaton. A fiatalok 90 százaléka beteg volt, úgyhogy gúnynak hangzott a táborban kifüggesztett hirdetés, hogy egészséges fiatalokkiutazhatnakSvédországbaés az Egyesült Államokba. Főleg a tüdővész pusztított köztük. Munkám közben is időt szakítottam minden reggel a "csendes órára". Egy ilyen alkalommal mintha bensőmben egy hang azt mondta volna:- megkapod a beutazási engedélyt Jugoszláviába... Alig akartam hinni. De a reggeli postámban valóban levél érkezett a hágai jugoszláv
