A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1967-03-01 / 3. szám
II nyisszentgetik a nádat, én töröm és tépem. Már vagy három szép szál fekszik a földön mellettem. A negyedik eltörik, de szárán marad. Megrántom. Mint a borotvapenge szalad a jobbkezem kisujjába. Nem is annyira az éles szaggatás, mint inkább kibuggyanó vérem ijeszt meg. Kezemet föltartom. Vérem fehér trikómra folyik. Még jobban megijedek. Pajtásaim mit sem vesznek észre, végzik tovább a maguk dolgát. Ijedtemben nem tudom, mit csináljak. Aztán megfordulok és futok, futok hazafelé... / Egy órás út ez ballagásban. De én szaporázom a lábamat. Ut- közbennem látom a döcögő szekereket, a járkáló embereket. Csak a bajomra gondolok. Az ujjam tovább vérzik. Csepp, csepp, a poros földre, fehér trikómra, kockás nadrágomra. Itt-ott megállnak az emberek és mikor arcukra nézek, még jobban megijedek.- Mi történt veled, te gyerek?- Nézd csak, hogy csurog a vére! Meg sem állok hazáig. Belököm a nagy kaput, körülkanyarodok a konyha felé. Anyám karjaiba vetem magam. Tudom, hogy most már minden jó lesz. Anyám fertőleníti a sebemet, szorosan elköti. A kötésen is átvérzik. Orvoshoz akar vinni, de arra kérem, hogy maradjunk otthon. Amit csak ilyenkor merek kérni; hízelegve bújok hozzá, hogy csináljon pörkölt cukrot. Ha orvoshoz mentünk volna, talán nem maradt volna nyoma a vágásnak. Csontig hasított a nád. A kisujjamat figyelem. Több mint negyven éve történt ez, és íme, az ujjam közepén most is ott az a kis domb, körülötte a kerek vonal. Akkor ilyen vékony volt a kisujjam. Akkor? Elmúlik-e valami is, ami történt? Nem születtünk-e szivacsnak, hogy az élet nagy-nagy tengerének minden hullámát magunkba szívjuk? A zúgás erősödik a sugárutak felől. Talán öt óra van, munkájuk után vágtatnak hazafelé az emberek. Az üres stációra esik a tekintetem. Ahogy a napfény a fák ingó lombjain át rávetődik, mintha képet látnék ott. Tömeg veszi körül a Kereszthordozót. Tántorogva viszi súlyos terhét. Arca, keze, ruhája csupa vér. Most mintha megtorpanna a tömeg. Mintha elnémulna az emberi kiáltozás. Egy asszony tör oda. Megáll a Kereszthordozó előtt. Mintha át akarná venni tőle keresztjét. A Kereszthordozó megáll, fáradt arcát ráemeli anyjára. Tekintetük találkozik. A Kereszthordozó mosolyog. Megvigasztalódott.
