A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-02-01 / 2. szám
31 deusok) már kezdettől fogva hangoztatta, hogy a templom nincs többé. Hiszen már Jeremiás megmondotta, hogy a jeruzsálemi templom nem egyéb, mint a latrok barlangja. És Ezekiel maga is látomásban látta, mint tömjéneznek Izrael vénei és asszonyai Jávé templomában egy titkos ajtó mögött Egyiptom és Babilónia bálványainak. Az ilyen templom nem Isten temploma, ezért el kell pusztulnia. így okoskodott Ezekiel próféta. A deportáltak azonban nem hittek neki. Egyszerűen képtelenség, mondogatták. Jávé temploma nem pusztulhat el. Úgy voltak, mint a Brazíliában élő japánok most a háború után. Ezek se hitték, hogy Japán elvesztette a háborút. Még a gondolata is lehetetlenségnek tűnt előttük. S évekkel a háború után még mindig szentül meg voltak győződve Japán verhetetlenségéről. Nos, a zsidók is így gondolkoztak a fogság első idejében. Mígnem egy szép napon egy menekült jött Jeruzsálemből és meghozta a hírt a jeruzsálemi templom teljes pusztulásáról... Ezekielnek igaza volt... Ettől kezdve ő volt az elhurcoltak feje. O tartotta a rabokban a lelket. A templomnak el kellett pusztulnia, úgymond, de helyébe más templom lép: Jávé maga lesz Izrael szent temploma. A zsidók nagy nehezen beletörődtek a változhatatlan eseményekbe. Sőt lassan bontakozni kezdtek a vallási megújulás első jelei: időről időre összejöttek, ha tehették; imádkoztak, megtartották a szombatot és megülték az ünnepeket. Mert szívük egyre csak Jeruzsálemben bolyongott. S egyre reméltek a szabadulásban. Hiába kérik őket új uraik, hogy meséljenek, énekeljenek Jeruzsálemről, makacsul ellenállnak: Babilonnak folyóvizei mellett Ültünk és sírva Siont emlegettük. Hegedűinket ama földön Fűzfákra függesztettük. Mert akik minket megigáztak, Hallani vágyták énekünk, És gyötrőink örömdalt követeltek: Sión dalaiból daloljatok nekünk! Az Úr dalát dalolnunk hogy lehetne; Idegen földön számkivetve? O! Jeruzsálem, ha rólad elfeledkezem, Adassák feledésnek jobbkezem!
