A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-03-01 / 3. szám
20 Óvatosan ereszkedik az autóbusz lefelé. Ezek a folyók már a 5» Japán-tengerbe folynak. Ez a völgy is a Japán-tenger felé nyílik. S ott, ahol kicsi, kies kelyhe szétnyílik egy cseppet: ott van Hamada, a kiskikötőjű, hegysarkantyús, halszagú városka. Ha- mada sürgő-forgó kisváros. Békés, egyszeri emberek lakják. Nem Tokió. Abból bizony 200 Hamada is kitelne. Csak a parányi kirakatok, rikító fel írások, csókol ódzó, ledér plakátok, cifra ruhák, fényes emberarcok mutatják a "várost". Milyen ellentét a hegyek után! Pedig a hegyek a városka utcáiba is belenyúlnak. Azaz: a város van odaragasztva a csipetnyi tengerpart és csipkés hegyrojtok közé. Mintha egymást lesnék, egymásra vigyáznának gyanakvó őrködéssel; a hegyek meg a város. A város gyanakszik a hegyekre; nehezen szerzett, féltve őrzött friss "modern" arcát félti tőlük. A hegyek meg hálátlan, csapodár árulást látnak csupán a városiak érzékies, lagymatag feltűnés keresésében, üres, szegényes ragyogásukban __ A kis templom kapujában iskolásgyerekek kergetőznek éppen. Szép, délceg fenyő borul rájuk görbe ágaival. Majd eldől a görbeségtől, azért mégis az egyensúly csodája. Kecses, karcsú könnyedséggel néz le az udvaron hancurozó gyerekekre, az utcán futkárózó emberekre, autókra. A fa tövében egy férfi fekszik, fejjel az út felé. Lába fejénél is magasabban, a kapura néz. Él-e vagy holt-e? Senki se tőrődikvele. "Ne féltse a "halottat"! Majd kialussza magát!"- nyugtatnak meg, mikor kiléte felől kezdek érdeklődni. - "így megy ez már egész nap", - fűzik hozzá egykedvűen. Vagy úgy! Igaz is, ma "macuri" (olyan búcsúféle japán kiadásban) van Hamadában! Erre megnyugodtam. Csak részeg a fekvő ember. Még jó, hogy enyhe, tavaszi nap van ma... 6 NAGYPÉNTEK virradt Hamadára. Nem különbözött biz azsem- • miben a többi hétköznaptól. Mintha itt nem volna se Isten, se Krisztus, se nagycsütörtök, se nagypéntek. Következésképpen húsvét sincs... Langyos, tavaszi reggel árasztotta el az alvó házakat, csendes utcákat. A szél még hűvösen fújdogált, de az is csak csendesen, játékosan borzolta a fenyőket és vitte kényelmes tempóval a hegy tövében gomolygó füstöt. Rongyot, papírt, hulladékot égettek ott. A szél tud erős is lenni, ha akar. Ilyenkor viharnak, tájfunnak hívják. Jaj annak, aki karmai közé kerül. Olyan a szél, mint a macska körmei; míg játszik, visszatartja, nem karmol, csak berzenkedik, pajkosan cirógat. De eressze csak el a karmok gyeplőjét, legott vér patakzik az előbb még puha láb nyomán. A tavaszi szellő
