A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-03-01 / 3. szám
19 a természettörvényt vizsgáló, a törvényes rendet tiszteletben tartó szabad szellem miatt... Fény odakünn, fény belül a dolgok mélyén, fény mindenütt. Isten maga is Fény, mondja az írás. Nem változó, gyenge fény. Nem. Te- remtetlen égi Fény, a fény ragyogó forrása. Mi meg a fény gyermekei vagyunk az Úr rendelése szerint. Csak ha valóban a fény fiai vagyunk, akkor ragyog, fénylik, tündököl igazán az egész világ... _ Az út emelkedik. Lassan elmaradnak a tavasz virágos, pártás 4. hírnökei. Száraz karó-fáktarkítják az esőt jóslóhegyvonalakat. A napnak nagy, ködös karimája van. A hegylánc tetején - pedig nem is olyan messze - fehérsipkás csúcsok. Az út mentén itt is, ott is, szürkés-piszkos hórakások szégyenkeznek. Napkerülte, széljárta kis öblökben tengetik végső napjaikat. Nincs már bennük semmi kívánni való szépség. Alulról a föld titokzatos erői szívják, sorvasztják; felülről meg a szelek szaggatják, por piszkolja hajdani szúz palástjukat. A hegytetőn még sziporkázó fehérben pózol a maradék hótakaró. Oda nem száll az út pora, föld sara nem szennyezi. A vén bűnösök meg az örömtelen szüzek jutnak eszembe. Igen, a vénbúhösök; akiket elfelejtett a sors megolvasztani. A jók, a becsületesek, az áldozatos szegények egymás után dőltek ki mellettük; megemésztette őket a belső és külső tűz. Belsőleg s szeretet, húség, ártatlanság titkos melege; kívülről meg a megpróbáltatások, üldözések, a gonosz nyelvek perzselő szövétneke. De ők, az öreg zsiványok: a megalkuvó gyávaság rejtett öbleiben meghúzódva, a hazugság és lekiismeretlenség szelében megedz ve, megkeményedve, fagyos ma- gányosságbanmegmaradtak. Mintáz útszéli piszkos hórakások. Maradtak, átélték a korán haltakat, de hosszabb életük annál jobban mocskolta, csúfította őket. Elszakadtak az egésztől, leváltak a jók, a szentek közösségéből. Szürkék, csúnyák, nem vonzók többé. Tisztán születtek, fehéren serdültek s íme: piszokban, sárban, elfeledten fognak eltűnni a könnyfakasztó tavaszi pompában... A másik csoport az örömtelen szüzek csoportja. Mert ilyenek is vannak. Ezekönmagukmutogatására, önnön vigasztalásukra könnyelmű megfontolatlanságból (vagy kelletlen kényszerűségből, ki tudja?) fölszorultak a hideg tilalmak, rideg parancsok, kigondolt előírások, a természettel való tetszelgős pózolás elérhetetlen csúcsára. Lentről meg-megcsodálják a tavaszt váró hegyi népek; fentről azonban egyre emészti, mállasztjaőket az életet árasztó tavaszi nap jótékony melege. Másoknak életet, örömet osztogat, nekik haláluk. Akkor öl, amikor szépít; elsáppaszt, ha melegít.