A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)

1965-05-01 / 5. szám

46

A "nagy ámen".

Újabban sűrűn halljuk a "nagy ámen" emlegetését, és legtöbben azt hisszük, hogy ez is csupán néhány liturgistának az "eredeties- kedése". Szó sincs róla! Ez a "nagy ámen" visszavezeti eredetét a szentmise "kánonjának" (az áldozattal kapcsolatos változatlan részének) végső kialakulásának időpontjáig, vagyis legkésőbb a 4. század elejéig. Az akkori hívek egészen kivételes hangsúlyt és jelentőséget adtak ennek az "ámen"-nek. Ti. az ő hívő lelkűkben a kánonnak ösz- szes áldozati imádságai és cselekményei mind ebben az ámenben érték el mélységes rendeltetésüket: a hívek "Krisztus által", aki most szentségileg jelen van a kenyér és bor színei alatt, "Ó vele és 0 benne" tették teljesen a magukévá a szentmisének azt a fönséges cselekményét, amely megadja a "mindenható Atyának, a Szentlélek egységében, a hiánytalan tiszteletet és dicsőséget".

Sz. Jeromos, a 4. század vége felé (390 körül) említi azt, hogy a hívek szent megrendültsége és forró lelkesedése akkora mértékben nyilatkozott meg a "nagy ámen" kimondásakor, hogy beleremegtek a templom falai, sőt akárhányszor a környékbeli pogány szentélyek összeomlottak tőle.

A szentáldozás "ámenje".

Erről is sokan azt hisszük, hogy mesterkélt újítás. Pedig nem az. Ez volt az első századokban a szentáldozás kiszolgáltatásának a módja, amely pl. a milánói egyházmegyében mindmáig fennmaradt. Megható olvasnunk Sz. Ambrusnak és Sz. Ágostonnak a magyarázatait ezzel az ámennel kapcsolatban. (Mind a két egyházatya működési ideje 370-430 közé esik.) Amikor a pap a híveknek felmutatja a szentostyát ezekkel a szavakkal: "Krisztus teste", a hívő ámenje kb. ezt tartalmazza; "Igenis, ez Krisztus teste! Azé a Krisztusé, aki megváltott engem és szeretetből most a saját testével táplálja lelkemet, zálogaként a dicsőségnek, amelyben engem is egykor részeltetni akar. Én hiszem és remélem mindezt, és szeretem Megváltómat!" - Sz. Ambrus és Sz. Ágoston szerint ezt akarták az első századok hívei kifejezni, amikor szentáldozáskor kimondták az "áment". Egészen biztos, hogy nem olyan halkan motyogták ezt a hitvallásukat és szeretetvallomásukat, amint a legtöbben közülünk teszik ezt manapság. Milyen más volna ez az "ámen", ha az első századok keresztényeinek a hite volna bennünk!