A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)

1965-05-01 / 5. szám

42 Már februárban zsebkendővel takarják a verőfényben sütkérező mamák kicsinyeik fejét. A férfinépség télen sem visel kalapot, de álljoncsak meg valaki egy percre az utca napos oldalán levő újságos bódénál, azonnal aktatáskájával vagy az éppen megvett sportújsággal takarja el a nap elől a fejét. Az olasz nyelvben a nap himnemú szó, a déli ember benne nem lát semmi anyai elemet. Az erőnek és minél délebbre megyünk annál inkább, az irgalmat nem ismerő önkénynek és halálnak a szimbóluma. Mintha már itt Rómában is számon tarta­ná az ember, hogy Tripolis csak egy ugrás és mögötte pár kilomé­terre csak éjszaka menetelnek a karavánok. A téli napfény mindenkit kicsal az utcára. A déli pihenőben a mun­kások a bisztrók előtt a járdán iszogatnak, a kismamák a sétányok márvány padjairól tartják szemmel a mackóban kergetődző gyerek­hadat. A virágágyakban nőszirom és keleti jácint pompázik, a palo­ták védett kertszögleteiben a fákon sárgul a citrom, be is érik. Kij­jebb a város határában már január közepén nászára készül a mimó­za. Mire megjönnek a böjti szelek, ezek a derék nagy fák kanárisár­ga habot bontanak egész koronájukon és úgy állnak a szőlők, gyümöl­csösök között mintha mindegyik vázába vágott csokor volna. Néhány hét múlva ugyanilyen pompába öltöznek a különben nem valami ro­konszenves nevet viselő júdásfák. Mielőtt levelüket kidobnák, vas­tagabb ágaikat is beborítja a milliónyi kárminpiros virág. így figye­lik vagy tíz napon át az utca életét, mert egész utcákat szegélyeznek girbegörbe ágaikkal. Májusban virágba borul az egész város. De ne gondoljuk, hogy később az egyre magasabban járó nap kiperzsel min­dent. A leandert nem tudja csak bosszantgatni. Ez a télen át hamu­pipőke sorsával megelégedő bokor július legforróbb napjaiban nyitja vérpiros, vajsárga, vagy patyolatfehér virágait. Virágzik és virág­zik, hónapokon át dísze minden parknak, ott látod minden szögletben, karélyos lépcsők tetején, ballusztrádok homlokzatán, elkíséri autó­dat Nápolyig, de Taormináig is. Vele egy időben vigasztalja a káni­kulával viaskodó turistát a szalvia árnyékba ültetett sok ezer törpe bokra, ezek a római flóra bíborosai, magányosan sohasem látni őket, mindig csoportot alkotnának, mintha konzisztóriumot tartanának. A bougainvillea a romfalak mentén fűzi össze lila virággal dús ágait, igen messziről a déltengeri szigetvilágból került ide, de már nem érzi magát jövevénynek, sem menekültnek. Régen megkapta az olasz klímától az állampolgárságot. Rómanagy parkjai mindig zöldek, a fű sem v-szti el színét, a ba­bér és a sokfajta paratölgy, a magnólia a legridegebb esős decembe­ri napokon is úgy néz le az üres padokra, mintha mondaná: - Csak

Next

/
Oldalképek
Tartalom