A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)
1965-05-01 / 5. szám
43 véletlen az egész, bocsánat, azonnal kisüt a nap. Az örök város színei igazábankéső délután kezdenek tüzelni. Mindennap, télen nyáron három óra körül a tengerről beszalad a szél, Tivoli mögött föltornyosítja a város felől elsöpört párát. A keleti horizontra fehér vitorlájúgályák úsznak föl lassan, mint jött a múltban a tengerről a Tiberis lapos partjai között a búzát, fát, vagy márványt hozó sok száz idegen hajó. A nap a Szent Péter bazilika fölött lebeg, mint izzó monstrancia. A fenyők koronáját összesodorja a szél, a pálmák karcsú ága meg-meglebben, a folyó partján a platánsor egyszerre a víz fölé hajol. A közlekedési rendőr is előbújik az árnyékból, fehér ruhájában trópusi sisakjában megkezdi esti tornáját. Az Angyalvár barna kövei árasztani kezdik magukból a meleget, a kupolák, paloták, tornyok először arany majd borostyán árnyalatot kapnak, hogy egy kiszámíthatatlan pillanatban a naplemente lángjába boruljon az egész város. A Szent Péter fölött is arany fátylakat lebegtet az alkonyat, de a tömény arany lassan bíborba sűrűsödik, hogy napnyugta után kristályos zöldbe, kékbe és ibolyába pihenjen el. Rómára leereszkedik az éjszaka. A város lámpái kigyúlnak, kigyullad a sok nem mindig szerencsés megvilágítás. Nagy ünnepeken, legyen az Egyháznak, vagy az olasz hazának a vigassága, elbújtatott színes fényszórók ezrei tárják föl a fény és árnyék törvényei szerint az emlékművek rejtett szépségeit. A barna kövekre sárga fény hull, a sok travertin homlokzatot ezüsttel szórja be a fehér fénycsóva. A történelmi paloták ablaksorát élő lángok százai jelzik, a kupolákat is fókuszukba fogják a reflektorok, az egész város fölött pedig ott magasodik a Szent Péter kupolája. Hatalmasan és biztosan, büszkén de mégis anyásán vigyáz a Senatus Populusque Romanus-ra. Alatta a téren már senki sem jár, csak a két szökőkút szórja magasba a vizét. A millió cseppből villogó, csillogó, szikrázó két üvegkúp fénye nem alszik ki, muzsikája sem pihen el, amint Róma többi kútja sem ismer időt, sem pihenőt. "Mindenféle ember jön az én szegény forrásomhoz. Az a dolgom, hogy italt adjak mindenkinek. Azt hiszem, jó benyomást hagyni még a gonosztevő szívében is: az irgalmasság olyan cselekedete, amelyre a maga idejében rászáll az áldás. - Az Egyház nem régészeti múzeum, hanem ősrégi forrás, amely italt ad napjaink nemzedékének is, ahogyan a régiek szomját oltotta". (XXIII. János pápa.)
