A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)
1965-05-01 / 5. szám
41 szereti. Ha egyedül van, zárkózott óriás; ha csoportosan áll, sóhajokkal beszélget; ha erdőt alkot, zúg, mint a tenger. Róma fölött is úgy állnak ezek a pineák, mintha keresztlevelüket Cicero írta volna. Akárhonnan nézünk a városra, először Róma fenyőit kell meglátnunk. A Villa Borghese közepén Raffael egykori háza fölött valóságos katedrálist alkotnak. Az ősi Via Appián a császárkorabeli családok sírboltjaitőrzik. A Palatínuson az aranykor emlékeit idézik,aGianicolon Garibaldi szobrát veszik körül. Ott vannak mindenütt, ahol évszázadokat, fegyvert, múzsát keres a múlt ihletésére váró idegen, legyen költő, történettudós vagy régész. A pineák örökzöld koszorújában él évezredek óta a város. Zöld nagy foltjaikkal szépen összhangba csendül a paloták pirosbarna színe, a templomok, kupolák gyöngyház-szürkéje. Mert a római épületek színskálája csak a piros és a szürke körül mozog. Ahol traver- tinból képezték ki az épület homlokzatát, vagy akár egész külső falát, ott ez félmárvány fehérből szürkévé vált. Nem lett fekete, csak patinát kapott, éppen annyit, hogy jelezze az évszázados múltat és a megrendelő főúr bőkezűségét, de a mázsás kövekből leheletkönnyű vonalakat rajzoló művész tehetségét is. Róma legtöbb templomának homlokzatát travertinnel borították. A szürke kőből modelláltbarokk csigák úgy lebegnek a homlokzatot lezáró timpanon körül, mintha az istenháza tetejét egyenesen angyalok tartanák. A századfordulón épült bérpaloták is ezt a színt vették át és kétségtelen, hogy jól választottak. Még nyár közepén sem vakít, a délről jövő viharoknak is jobban ellenáll, ami pedig a szépségét illeti, nos, a piros falak a barna zsalugáterek és a fölöttük szikrázó kékség jól megfér egymással. Süt is a nap, de nem perzsel, árad a fény, de nem kápráztat. Michelangelo szonettjének egy sora jut eszünkbe: Questo sol m’arde, questo m’ innám ora. Ha már a déli napfényről esett szó, még egy-két dolgot mondhatunk erről a naponta megújuló csodáról. A napfény Róma első életeleme. Reggel elsőnek a Szent Péter bazilika kupolájának az aranygombjára néz az Anio völgyéből kibúj ó nap. A kupola ekkor letekint a még alvó városra és szemérmesen elpirul, majd az örömtől kigyullad a bazilika egész homloka: nincs hozzám hasonló sem a világon! De májustól kezdve, azok akik a bazilika kinyitását várják - minden reggel félhétkor tárják ki az átrium rácsoskapuit - már a kolonnádok alatt keresik az árnyékot, őrangyalára szól a harang és a téren egyenesen átmenni elég ahhoz, hogy az ember tapadó inggel lépjen a márványhajók közé menekült hidegbe.
