A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1964-04-01 / 4. szám
22 Kezdettől fogva tudatában volt az Egyház annak, hogy legfőbbtanítói és törvényhozói testületé a pápa által összehívott és elnöklete alatt döntéseket hozó egyetemes zsinat. A zsinat azonban az egyházkormányzat rendkívüli szerve. Most éppen azt kutatják, hogy a világegyház mindennapi életének az irányításába is belekapcsolódhatnak-e a püspökök, mint az apostolok utódjai, hogy a pápát, Péter utódját,, az egész Egyház fejét magas hivatalának gyakorlásában tanácsaikkal segítsék. Az Egyházról szóló szkéma tárgyalásának központjában ez akifejezetten dogmatikai, de kihatásaiban nagyon is gyakorlati kérdés áll. Sokak véleménye szerint ez a probléma alkotja az egész zsinat tengelyét. Nemcsak azért, mert a vita folyamán e kérdés zaklatta föl legjobban a kedélyeket, hanem azért is, mert a püspökök kollégialitásának az elfogadása a zsinat sok más döntésére is befolyással lehet. Nem könnyűfeladat összegezni és kiértékelni az e témával kapcsolatban elhangzott fölszólalásokát. Igaz, a zsinati sajtóiroda a másodikülésszak napjaiban lényegesen több anyagot adott ki, mint tette az első ülésszakban, a titoktartás fegyelmét is fellazították a zsinati hatóságok, de a tárgyalás alatt lévő javaslat szövegét nem publikálják, így tudható, hogy melyik munkaülésen ki szólalt föl, az is tudható, hogy lényegében mit mondott, de hiányzik éppen az a szöveg, amelyet az illető jónak, rossznak vagy módosítaná ónak ítélt. Avita folyamán újra és újra avval támadták meg a javaslatot, hogy veszélyezteti a pápa primátusáról szóló tanítást, mert az Egyház kormányzásában a püspököket a pápa mellé emeli. Arra is sűrűn hivatkoztak az ellenzék oldalán, hogy a Szentírásból és a szenthagyományból semmi bizonyítékot sem lehet a javaslat mellett fölhozni. Az apostolok ugyan összejöttek egyszer és testületileg döntöttek bizonyos kérdésekben, de ez a jeruzsálemi zsinat volt. Arról senki sem tud, hogy Szent Péter kikérte volna a többi apostol tanácsát ilyen vagy olyan ügyben. A javaslat me llett kiálló főpásztorok viszont arra hivatkoznak, hogy a keleti egyházban mutatkozó ősi hagyomány szerint a helyi főpásztorok saját területükön szinte független hatalommal kormányozták híveiket és nem a római szék volt felelős ezen egyházak sorsáért, fejlődéséért. Ez a felfogás ugyan más oldalról világítja meg akérdést, de hangsúlyozza, hogy a szakadár egyházaknak Rómával való unióját megkönnyítené a kollégialitás elvének az elfogadása. Ezeknek az egyházaknak a főpásztorai egyrészt megtartanák saját jogi helyzetüket, másrészt a világegyház életébe mint a
