A Szív Nagy Képesnaptára az 1954. évre (1953)

Sinkó Ferenc: A hétfájdalmu Szűz leánya

cA J4étfájdalmu Szűz leánya

HAJNAL ÓTA olyan orkán kavarog a vidék felett, hogy egy óra hosszáig nem merünk elindulni az állomásról, be a faluba.

Nehezen vergődünk fel a domboldalon a községbe. Ugyancsak neki kell dőlni a tavaszi szélnek. A zsúpfedelek felett repül a szalma és a rózsaszínbe öltözött mandulafák, szinte táncolnak a vad muzsikára.

A halottas ház körös-körül csendes a nagy szélben. Leteszem a koszorút a földes ambituson, pap-útitársam az alacsony ajtón kopogtat be, ahol a halottat véljük. Belülről semmi válasz. Úgy látszik, egyedül fekszik kedves halottunk. Szijjártó Sarolta, a vonyarciföldmüveslány, aki huszonhárom évet vezekelt át betegágyán idegzsugorban, a magyar népért és a magyar hazáért. A Hétfájdalmú leánya, akit ma a Hétfájdalmú napján temetnek. Elmegyünk az ablakhoz is, zörgetünk, de erre sem válaszolnak. Ha bent is van Sarolta hűséges ápolója, nyolcvanesztendős édesanyja, az is elszunnyadt.

Állunk és tanácstalanul nézünk egymásra. Barátom leveszi a kalapját, a zárt ajtó felé fordul és imádkozni kezd. Én a táncoló mandulafákat nézem az alacsony náderesz alól.

SZIJJÁRTÓ SAROLTA vo- nyarci parasztlány, kármelita apáca, negyvennégy éves korában meghalt. Befejeződött egy csodálatos harc, mely ezelőtt huszonhárom évvel kezdődött. Szijjártó Sarolta tizenhat éves korában egy nyári napon ebédet vitt a mezőre apjának, aki uradalmi gépész volt. Rettenetes jégeső támadt, úgy hogy a mezítlábas leány bokáig gázolt a jégben. A felhevült egészséges teremtés meghűlt, megbetegedett. Nem tudom, mi volt pontosan a betegsége, de teljesen összezsugorodott, sem a kezét sem a lábát nem tudta használni.

Végül teljesen tehetetlenül feküdt á- gyán. Özvegy édesanyja etette, forgatta az ágyon a hosszú kegyetlen esztendők alatt.

Sarolta eleinte, mint minden egészséges ember, kétségbeesetten igyekezett megszabadulni a kinpaddá vált ágytól. Betegsége nem afféle fájdalom nélküli sorvadozás volt, hanem óránként megújuló égető gyötrelem áradata.

— Nem azt kérem tőled, Szüz- anyám, — könyörgött imádságaiban — hogy táncolni engedj engem, hanem hogy a kálváriára tudjak felmenni.

Könyörgései végül is meghallgatásra találtak. Egy éjszaka, — álomban-e vagy másképp, nem tudom, az a néhány bizalmas tudná elmondani, akinek véletlenül és feledékeny pillanatában elmondta, a betegágya mellett, — ott látta a Szüzet, a Gyermekkel. Fehér ruhában látta őket. A Szűz koszorút nyújtott neki. Először azt hitte, hogy rozmaring koszorú, de aztán rádöbbent, hogy töviskoszorú.

És megértette, hogy mit jelent imái meghallgattatása: fel kell mennie a kálváriára, de nem úgy, ahogy ő akarja, hanem ahogy az égiek, akiknek kedves a tiszták és ártatlanok szenvedése. A bűnösökért kell felajánlania végnélküli kinjait, a magyar bűnösökért, elsősorban a magyar földművesekért, akik közül származik.

Ettől a pillanattól kezdve megváltozott és határozottan vállalta a keresztet, a kegyetlen betegágy keresztjét. Senki nem értette meg környezetében édesanyján kivül, aki ugyanolyan határozottan és zokszó nélkül vállalta a borzalmas áldozatot, mint ahogyan zokszó nélkül emelik nehéz terheiket mindenfelé az erős magyar földmüvesasszonyok.

129