A Szív Nagy Képesnaptára az 1954. évre (1953)
Árva Péter: A dongó
cA di ong,o Egyszer régen, talán még ősapáink idejében, élt egy fiatal legény ke. Szép, okos. Ez a legényke egy napon oda- állt szülei elé: — Édesapám, édesanyám, ne haragudjanak, de én elmegyek világgá. Meg akarom hódítani! Amint megy, mendegél, meglát egy vaksi, sánta öregembert. Az öreg az út mellett nagy vidáman játszadozott egy nagy dongóval. Egyszeresük egy csúnya, fekete kigyó ugrik az öregnek. A legényke gondolkodás nélkül a kígyónak ugrik és összetapossa. — No, fiam ! — mondja az öreg — a próbát kiálltad. — Kötelességem volt — mondja a legényke. — Hová mégy, fiam ? — Megyek világgá! ■— És miért mégy világgá ? — Meg akarom hódítani belőle a magam részét, meg a magam királykisasszonyát. — No, ez derék. De hogyan akarod meghóditani ? — Erővel, szépséggel, tudománnyal, okossággal.-— Nagyon szép, de mindez nem elég. Ügy látom: valamit kifelejtesz ! — Hát mi kell még ? — Találd ki magad. Olyan titok ez, amit kinek-kine\ a maga kárán kell megtanulnia. En csak annyit ígérek neked, hogy igy sántán és vakon is elmegyek utánad, ha megérzem, hogy bajba kerültél és segítek rajtad. Elbúcsúzott a fiatal legény és ment tovább. Ment, vándorolt, városokban meg-megállt, tudós profesz- szorok mellé leült, hallgatta őket, olvasott, törte a fejét. Hires és nevezetes professzor lett belőle. Mikor már eleget tanult, fogta botját, könyveit, hosszú palástját és elindult messze Meseországba. Vándorolt, kérdezősködött: Hol él a legszebb királyleány ? Végre talált egy kis országot, ahol olyan szép király kisasszony élt, de olyan szép, hogy éjjel nem kellett lámpást hordani előtte, mert fényes lett az udvar szeme ragyogásától. — No, ez nekem való — gondolta a legény — és letelepedett a király városában. Nemsokára olyan hire kerekedett, hogy megválasztották professzornak az akadémián. Egy napon szomorúság telepedett a városra. A király leánya súlyosan megbetegedett. Daganat támadt a torkában, fulladozott. Jöttek hozzá az orvosok nemcsak a városból, hanem messze országokból. De csak nem tudtak segíteni. — Itt már csak a fiatal professzor segíthet — tárták szét kezüket az orvosok és az udvaroncok. Szaladtak érte, előkerilették diákjai közül. — Segíts a leányomon, tied a keze meg a fele királyságom — kónyórgött neki a király. A fiatal professzor gondolkodott, törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi. — Ezen gondolkodni kell, felség — sóhajtotta. — Gondolkozzál, de ha ma estig nem segitsz, véged! Kis is adta a hóhéroknak a parancsot, hogy állítsák fel a karókat. A tudósok jártak-keltek a palota szobáiban és verte őket a veríték. — Végünk van, itt nem segít már semmi! 124
