A Szív Nagy Képesnaptára az 1954. évre (1953)
Árva Péter: A dongó
Amint igy gyötrődtek, egyszerre csak kiáltozás támadt az udvaron. A palotaörök veszekedtek egy vak öregemberrel, aki mindenáron be akart jutni a királykisasszonyhoz, hogy segítsen rajta. Végül a király fülébe is eljutott a lárma. Mikor megtudta, miről van szó, legyintett: — Eresszétek be. Be is eresztették. Újból összegyűlt a tudóstársaság a beteg szobájába. A király kisasszony ott fulladozott, pihegett a divánon közöttük. Bevezették a vak embert. A fiatal professzor meglepődve nézett rá. A dongós ember volt, akivel régesrégen találkozott: — Mindenki itt van? — kérdezte az öreg. — Igen — válaszolták. — Akkor most senki ne merjen mozdulni, mig nem szólok, hogy szabad. De egy mozdulatot sem szabad tenni, mert halálfia lesz mindenki! A társaság megmerevedett. Az öregember meghajolt, fordult egyet- kettőt és halkan mormogni kezdett. Ebben a pillanatban valahonnan, rongyos köpenyege valamelyik ráncából előröpült egy hatalmas dongó. Körülröpült néhányszor az öreg feje körül, aztán elkezdett körbe-körbe szállongom. Először nekivágott a királykisasszonynak, de meggondolta magát, visszafordult, neki a legkövérebb tudósnak. Az nézte-nézte, addig- nézte, amig egyenesen az orrára nem telepedett. Ott megült szépen, aztán elkezdett körbe sétálni rajta. Az orr mögül pedig keresztbe fordulva, kétségbeesve fénylett a tudós két szeme. Nézte a király kisasszony, nézte, s közben elfelejtkezett kínjairól. Lassan megrezdült az ö szájaszéle is, s mikor a tudós nem bírta tovább és retteneteset trombitálva tüsszentett egyet, hanyattvetette magát és elkezdett kacagni, ahogy csak birt. Elkacagta magát a király is, hogy leült a leánya mellé, kacagtak a tudósok, az udvaroncok, a lakájok és a szolgák, olyan kacagásvihar kerekedett, hogy beleremegtek a falak. Egyszerre csak elsikoltja magát a király kisasszony: — Jaj, megfakadt a torkom! Nosza, támadt nagy lótásfutás. Egy-két félóra múlva félig-meddig meg is gyógyult a király kisasszony. De még akkor is nevetett, ahogy a nagy piros, kövér orr eszébe jutott, amint rajta mászott a dongó. Amig a sok ember a királykisasz- szony körül sürgött-forgott, az öregember odabotorkált a professzorhoz: — Most már tudod, mivel kell meggyógyítani és meghódítani a királykisasszonyokat, de a királyokat és az egész világot is? — Tudom, nevetéssel — bólogatott alázatosan a profeszszor. — Akkor tégy a szerint! És mire a király meg akarta kérdezni, hogy mit kíván a gyógyításért, úgy eltűnt, hogy sehol sem találták. Pedig az egész országot tűvé tették ÁRVA PÉTER. 125
