A Szív Nagy Képesnaptára az 1954. évre (1953)

Sinkó Ferenc: A messziről jött asszony

Maris ángyom roppant meggyőződéssel nagyokat bólintott.

— Igazán elég volt.

Megint csönd volt. Kint az udvaron a tyúkok csalódottan kúráltak és a malacok fel-fel visítottak türelmetlenül. A szomszédban éhesen lármázott egy falka kacsa. A nyitott ajtón a jószág lármáján keresztül megint csak hallani lehetett a déli muzsikát. Ángyom megmozdult.

— Úgy leültem... Pedig etetnem is kellene... És az aludttejről majd megfeledkeztem... Megetetek!

Felugrott és indult kifelé. Az idegen asszony megállította.

— Várj. Maradj. Beszéljünk.

— Jaj, várhatalanok ezek a jószágok. Menyasszony körül nem kell annyit ugrálni, mint ezek körül.

— Jó lesz majd a pihenés, — suttogta az idegen asszony.

Ángyom megtorpant egy pillanatra és végignézett rajta. Annak még mindig ott ragyogott a feje körül a déli verőfény és még barátságosabban mosolygott, mint eddig.

De ángyom elkomolyodott nagyon. Végigsimitóttá a ruháját.

— Persze. De meg kell etetnem a jószágot.

Sietve kilépett a pitvarba. A félelem összeszoritotta a szivét. De felemelte a szakajtót a szemmel és kivitte az udvarra. A baromfiak köréje tódultak és barátságosan lármáztak az élelemért. Ángyom mélyen benyúlt és vastagon meghintette szemmel a pitvarajtó elejét.

— Legalább megemlegettek, — suttogta.

Amig az állatok ettek, körülnézett az udvaron. Gondolkozott egy kicsit, aztán sóhajtott egyet.

— Mi lesz ezekkel?... Meg kell etetnem a tehenet is...! Ki tudja mikor kerül elő az a vén bűnös!

Hátratekintett, nem áll-e mögötte az idegen asszony. S mint aki tilosat cselekszik, felkapta a szakajtót a kukoricával és oda sietett az ólhoz. Odaadta a malacoknak az egész kukoricát.

Az óltól egyenesen a pajtába szaladt. Felnyalábolt két nyalábra való szénát és szaladt a tehénhez. Elébe teperte az ennivalót és még egyszer fordult érte.

Harmadszor is akart fordulni. De megtántorodott. Neki támaszkodott a falnak és levegő után kapkodott. A tehén a szájába vett egy csomó szénát, rágni kezdte és visz- szanézett Maris ángyomra. Ez lassan, a falnak támasztva kezét, kifordult az istállóból és elindult végig az udvaron.

A kút körül a kiskert mellett kellett elmennie. Valami eszébe ötlött. Tulajdonképpen megszökött az idegen asszonytól, aki bent azt várja, hogy megvendégelje. Illenék megengesztelni. A kertben most is nyílt virág. Öregnek való violák. Belökte az ajtót, kihúzta a metszőkést a gárádból és teleszedte nyalábját violával.

Violával köszöntött be a házba. Az idegen asszony lehunyt szemmel ült az ablak előtt. Akkor nyitotta ki a szemét, mikor a violákat a nagy cserépsirányban odatette eléje Maris ángyom.

Kinyitotta a szemét és most komolyan nézett rá.

— Rögtön hozom az ennivalót is — mentegetődzött ángyom.

— Hagyd most már! — mondta az idegen asszony.

Ángyom zavartan hebegett.

— El kellett végeznem a déli munkát...

Az idegen asszony mosolygott.

107