A Szív Nagy Képesnaptára az 1954. évre (1953)

Sinkó Ferenc: A messziről jött asszony

— Vittem is egész mostanáig. És viszem, ha kell, tovább is.

A másik nem szólt semmit, csak mosolygott rá. Maris ángyom is elmosolyodott, mintha értette volna, mit akar mondani neki az idegen asszony.

— Persze, persze... Eleinte bizony nehéz volt. Nem értettem, hogy miért nem szabadulok meg a kereszttől... Mert amig az ember fiatal, az esze is nyugtalanul forog... Mindegyre azon törtem a fejem, hogy mivel érdemlettem meg.

— És most ? — kérdezte az.

— Ó édes lelkem. Most már öreg vagyok. Most már értem, hogy a kereszt nem büntetés, hanem jutalom.

Amaz bólintott. A papudvarból hársszagot sodort végig a déli muzsika a falun. Egy másik udvarból, persze nem tudni honnan, ebédszag keveredett hozzá.

— No már itthon is vagyunk — szólalt meg Maris ángyom újból, — ne vesse meg szegény házam, Grága jó...

Ismét elharapta a szót és lenyomta a zárat a kiskapun. Előre ment és beengedte az idegen asz- szonyt. A malacok rini kezdtek az ólban és a tyúkok előszaladtak az ólak mögül. Az eszterhajból csattogva leszállt két galambapitvarajtó eleibe. Maris ángyom pirongatta őket.

— Nem szégyenlitek magatokat. Most ettetek, hogy elmentem... De

úgyse kaptok... Erre tartson, drága lelkem... erre... Innen kihajtottam a legyeket. Egy kicsikét sötét van. De majd megszokja a szeme... Már hozom is az aludttejet.

Az idegen asszony lehajtott fővel köszöntést susogott és úgy lépett bea házba. Egyenesen az asztal mögé tartott és leült. Ángyom utána nézett a pitvarból. Azután maga is belépett és egy kis résen elhúzta a kendőt az ablak szélén.

A szobában hűvös csend volt, régi kovászok és kenyerek savany- kás szaga töltötte be a levegőt. Ángyom az asztalhoz lépett és a hepehupás, vörösre vénült asztallapról lesöpört a kötényével néhány morzsát. Körülnézett és az ágyhoz is oda lépett, meghúzogatta az egyik párnát és visszafordult. Az idegen asszony az ablak előtt ült, és a vékony csikón a kendő mellett fejére ömlött kivülről a déli napsugár. Ott ült szegényke a pádon az asztal mellett, szemét lehunyta és kezét az öreg asztallap fölött összekulcsolta. Maris ángyom is összetette a maga vén ujjait. Hirtelen fáradság lepte meg. Leült az asztal másik sarkára és megszólalt.

— Hiába... Hamar kifárad az ember ilyen vén fővel.

Az idegen asszony kinyitotta a szemét. Nagy barna szeme világított a homályban. Megint csak elmosolyodott és barátságosan megkérdezte.

— Elég volt, ugy-e ?

106