A Kürt, 1990 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1990-07-01 / 7-8. szám

1990. július—augusztus

3. oldal

Dr. Truett W. Gvörgv:

A LELKIISMERETI SZABADSÁG BAPTISTA ALAPELV

Életbevágóan fontos az, hogy mit hiszünk. A világot eszmék uralják. A különböző vallásfelekezeteket — épp úgy, mint nemzeteket és egyéneket — uralkodó elveik formálják. Néhai dr. Mullins, a Baptista Világszövetség volt elnöke állapította meg egy mondatban, hogy mi a baptisták történelmijelentősége. Ez a mondat megerősíti azt a felfogást, hogy az egyént a vallásos dolgokban képességekkel Isten ruházta fel. Ez az elv a baptistáknak a fundamentális igazsága. Ez elven, t.i., hogy az egyén illetékes, nem azt értjük, hogy az egyén önmagában tekintély a vallásos dolgokban, hanem, hogy Isten fennhatósága alatt illetékes. A vallás nem más, mint személyes viszony a lélek és Isten között s ebbe a viszonyba semmi külső dolog joggal be nem tolakodhat, sem egyházi, sem polgári rend, sem gyülekezet, sem rendtartás, sem szertartás, sem prédikátor, sem pap. Ne merészeljen senki odaállni a lélek és Krisztus közé. Ebből az alapvető és kardinális elvből származnak a többi baptista elvek is. Amikor az Újtestamentumot olvassuk, amely törvénye és vezérkönyve Krisztus népének, azt találjuk, hogy ez a könyv mindenütt nagy súlyt helyez az egyén különállóságára (individualizmus). Elkülönödik az egyén a családtól, az egyháztól, az államtól, a társaságtól, a legdrágább földi barátoktól és intézményektől és egyenes, személyes kapcsolatba kerül Istennel. Mindenki saját maga ad számot életéről és cselekedeteiről Istennek. Ebben az életbevágó dologban nem lehetnek képviselők vagy helyettesek. Mindenkinek különkülön kell hinnie, alámerítkeznie, mindenki külön felel Istennek itt is, az örökkévalóságban is.

Helyesen vázolta Bunyan János az Újszövetség tanítását, amikor a „Zarándok útja” c. munkájában a menny felé vezető utat keskeny útnak írta s az út végén olyan szűk kapu állott, hogy egyszerre csak egy embert fért be rajta. Az Isten országában az egyén a legkisebb egység. Keresztelő János felhívása az egyénhez szól: „És ne gondoljátok, hogy így szólhattok magatokban: Ábrahám, a mi atyánk.” (Máté 3:9). Egyik ember a másik helyett éppen úgy nem tarthat bűnbánatot és éppen úgy nem hihet, nem engedelmeskedhet Krisztusnak, mint ahogy nem állhat Isten ítélőszéke elé sem a másik helyett. Sem személyek, sem intézmények, bármily kedvesek és hatalmasak is legyenek azok, nem jöhetnek az egyes lélek és Isten közé. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között; Krisztus Jézus. Állam és egyház, intézmények — bármilyen jók is — álljanak félre és engedjék, hogy az egyéni lélek megtalálja az ő egyéni, személyes kapcsolatát Istennel. Egy a mi főpapunk, Jézus. Krisztus legfelsőbb tekintélye és hatalma, melyet ember képviselni nem képes, mindörökre lehetetlenné tette azt, hogy az Ő megváltó kegyelmét bármilyen emberi közvetítő rendszer kezelje.

Mindezekből ennélfogva logikusan és kikerülhetetlenül az következik, hogy Istent mindenki úgy tisztelhesse, ahogy az ő saját lelkiismerete parancsolja. De következik az is, hogy sem egyének, sem csoportok, sem kormányok, sem vallásos, vagy polgári hatóságoknak nincs joguk arra, hogy egy személynek előírják, hogyan imádja Istent, vagy hogy megbüntessék azt a személyt, aki nem az ő óhajuk szerint jár el istentiszteletében. Az egyéni elbírálás joga az emberiesség koronaékköve. Bármilyen kísérlet arra nézve, hogy akár személy, akár intézmény a lélek és Isten közé kerüljön, istenkáromló vakmerőség és az Isten gyermekei királyi jogainak megcsonkítása. A baptisták megvetendőnek tartanak minden kísérletet, mely büntetéssel, vagy felügyelettel az emberre bármilyen vallásos hitet rá akar kényszeríteni. A lelkiismereti szabadságnak és az ebből logikusan következő másik elvnek, az egyház és az állam szétválasztásának a sutba vetése milyen szörnyű fejezetet írt a világ történelmébe! Bunyan Jánost 12 hosszú évig börtönben tartották, mert nem ismerte el az állam ama jogát, hogy megtilthatja neki a Krisztus evangéliuma prédikálását. Massachusetts államban a Harward-egyetem

első elnökét, Dunster Henriket és egyik főmunkatársát elmozdították állásukból, mert ellenezték a csecsemőkeresztséget. — Williams Rogert száműzték, Clarke Jánost börtönbe vetették, Holmes Abdiást Boston főterén nyilvánosan megkorbácsolták; mindezt azért, mert nem engedték lelkiismeretük hangját elnémítani. Connecticut államban a baptisták földjét elkobozták, ingóságukat eladták, hogy abból egy másik felekezet részére gyülekező helyet építsenek és lelkészét támogassák. Virginiában hosszú és súlyos háborút vívtak a vallási és polgári szabadságért és a végső győzelem Virginia nevét mindörökre enyészhetetlen dicsőséggel veszi körül. Pénzbüntetést, bebörtönzést, üldözést szenvedtek el mindenütt Virginiában a lelkiismereti szabadságért. A mi baptista testvéreinknek újból és újból meg kellett vívniuk a vallásszabadságért az ő soha meg nem hátráló harcukat. Nemcsak Virginiában, hanem mindkét Carolina-államban, Georgiában, Rhode Island és Connecticut és Massachusetts államban és mindenütt, ahol éltek és dolgoztak, mertek mások lenni, egyedül állni, haj líihatatlanok maradni, bár ez sok szenvedésbe, sőt sokaknak az életébe került. Könyörögtek, szenvedtek, tiltakoztak, figyelmeztettek, emlékeztettek mindaddig, amíg céljukat elérték s hála Istennek, a csatát megnyerték, itt az Egyesült Államokban, ahol az ország alkotmányába belekerült az, hogy az egyház és az állam, mindkettő ebben az országban elkülönített és szabad legyen és hogy egyik se próbálja a másikat az ő különleges elhívatásában zavarni.

A történelmi igazság kényszerít rá, hogy megmondjam, hogy Amerika alkotmányában ez a pont a baptisták teljesítménye volt. Sietek megjegyezni, hogy a baptisták ezt az eredményt nem azért érték el, mert jobbak, mint felebarátaik, — ilyen felsőbbrendűséget nem tulajdonítunk magunknak — hanem mert ingadozás nélkül ragaszkodtak a lelkiismereti szabadság istenadta elvéhez. Minden elfogulatlan történész egyezni fog a mi amerikai histo-