A Kürt, 1989 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1989-07-01 / 7-8. szám
8. oldal 1989. július—augusztus Rendőr voltam Hawaii-ban Hawaii Cop Mint gyilkossági nyomozó, kemény, rámenős rendőrnek tartottam magamat. Rendszerint mindent megpróbáltam, hogy a gyanúsítottat vallomásra biijam. Dühöngtem, káromkodtam, ököllel vertem az asztalt, csakhogy mielőbb célhoz jussak és mondhassam: „Na, gyere, te szemét, mondd el végre, mi történt.” Honoluluban születtem, Hawaii-ban. A szegénynegyedben nőttem fel, ahol elvált anyám egyedül nevelte három fiát. Anyám hívő volt, imádkozott Istenhez, s minden vasárnap elvitt bennünket a vasárnapi iskolába és a templomba. Abban az időben hittem és gyakran imádkoztam is, de nem ismertem Istent személyesen. Miközben egy áruházban dolgoztam, alacsony órabérért, valaki azt tanácsolta nekem, hogy jelentkezzek a rendőrségnél felvételi vizsgára. Megpróbáltam, szép fizetést ígértek — így hát rendőr lettem. Nyolc évig dolgoztam egyenruhában, majd egy évig a rendőraktivisták szövetségében, azután gyilkossági nyomozó lettem. Ebben a munkakörben a halálesetek minden fajtájával találkoztam, beleértve az öngyilkosságot, baleseteket, és gyilkosságot. Úgy éreztem, a magam erejéből sokra vittem. Amíg azonban büszke voltam magamra, kudarcokkal és feszültségekkel teljes nehéz időket éltem át. Munkámról csak hozzám hasonló rendőröknek beszélhettem volna. Megpróbáltam eltitkolni a feszültségeket feleségem és gyermekeim előtt, valahogy azonban mégis megboszszultam rajtuk. Feleségem, Barbara és én kommunikációs problémákkal küszködtünk, melyek házasságunk első kilenc évében csak roszszabbá váltak. Ha valami nézeteltérés volt köztünk, ő azt akarta, hogy beszéljük meg, ehelyett én bezárkóztam. Válásról soha nem esett szó köztünk, de ő azért jobb házasságra vágyott. Barbara úgy érezte, hogy valami hiányzik. Egy nap azt kérdezte tőlem, beleegyeznék-e abba, hogy gyermekeink templomba menjenek. Mondtam, hogy igen. Elvitte a három gyereket, én pedig otthon maradtam, tévét néztem, majd kézbe vettem az újságokat, hogy kiolvassam a hétre valót. Az egyik vasárnap legidősebb fiam — akkoriban úgy nyolc éves lehetett —, hazaérve a templomból, odajött hozzám, és azt mondta: „Apu, mikor jössz velünk te is a templomba?” Nem válaszoltam, de elgondolkodtam róla, milyen képmutató voltam. 1974-ben, valamivel a Hálaadás Napja előtt, vasárnap hajnalban értem haza, miután egész éjjel dolgoztam egy eseten. Azt mondtam Barbarának, hogy ma reggel elmennék velük a templomba. Meglepődött, de örült, és azt kérdezte: „Mikor ébresszelek?” Tudta, hogy vasárnap nem szeretek korán kelni. Azt mondtam, „Ugyanakkor, amikor a többiek fölkelnek”. Nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, sőt, még a templomra sem gondoltam, mielőtt hazaértem. 1975. januárjában Barbara befogadta az Urat az életébe, miután egy barátnője beszélt neki az evangéliumról. Március 26-án részt vettünk egy sátoros evángélizáción a Kapiolani Parkban, Waikikiben. Egy evangélista beszélt az utolsó időkről, és mindenkit figyelmeztetett, hogy készen legyenek. Azt mondta, hogy nekünk, férfiaknak el kell fogadnunk a helyünket a családban, és lelki vezetőknek kell lennünk. Úgy tűnt, mintha látnám az összes bűnömet, amit valaha is elkövettem — és elkövettem —, mind-mind eszembe jutott, mint ahogyan sokan elmondják a múltjukat, amikor a halál közelében vannak. Láttam én is életemnek csúnya részét, és meggyűlöltem. A felhívásra előre mentem és az evangélistával együtt mondtam a bűnösök imádságát. Úgy éreztem, mintha valami súlyos terhet felemeltek volna, majd nagy öröm és békesség töltötte be a lelkemet. Ahogy ott térdeltem, olyan tisztának éreztem magam. Tudtam, hogy Isten valami csodát tett az életemben és megbocsátotta bűneimet. Amint az írás mondja: „Mert ha a te száddal vallást teszel az Űr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol... Mert minden, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.” (Róm 10:9, 13) Barbarával most már több mint 22 éve vagyunk házasok, és boldogabbak vagyunk, mint valaha. Isten kegyelméből olyanokká lehettünk, amilyenné Ő akarta, hogy legyünk. Amióta keresztyén lettem, mindent megbeszélünk, és én megtanultam azt mondani: „Bocsáss meg. Szeretlek.” Az Űr négy gyermekkel áldott meg bennünket, akik mind elfogadták Jézus Krisztust Megváltójuknak. Isten minden szükségünkről gondoskodik, „az ő gazdasága szerint dicsőségesen” (Fii 4:19). Miután keresztyén lettem, Jézus Krisztus a rendőrségi munkában is partnerem lett. Olyan mássá tette az életemet, hogy az emberek megtudták, mi történt velem. Ahelyett, hogy leterhelődtem volna egyegy vizsgálat problémáival, Istenre bíztam a dolgok kimenetelét. Nem volt könynyű felelősséggel végezni a szörnyű bűnügyek megfejtését és hordozni a család, a barátok és mindazok gyászát, akik ismerték az áldozatokat. Isten azonban megengedte, hogy pásztora legyek a gyanúsítottaknak, tanúknak és túlélőknek, olyan módon, hogy közülük néhányat az Úrhoz is vezethettem. Egy esetben, ami 1981-ben történt, egy fiatalember, Eddie, szóváltás közben megölte a barátnőjét. Amikor a cella ablakához mentem, hogy beszéljek vele, nem akart vallomást tenni, mégis szomorúnak és bűnbánónak látszott. Később, miután elkészült a gyilkossági vádirat, én vittem át a cellába, azzal a szándékkal, hogy a börtönőr majd továbbítja a dokumentumot Eddie-nek. Ahogy az irodámtól a cella felé tartottam, Isten így szólt hozzám: „Beszélj Eddie-vel!” Magamban zúgolódtam, mert már haza szerettem volna menni, de tudtam, hogy Isten most tenni akar valamit, így hát megkértem az őrt, hogy hozza Eddie-t hozzám. Bementünk a beszélő szobába. Szóltam neki az evangéliumról, és röviden bizonyságot tettem, hogyan mentett meg Isten engem. Megkérdeztem Eddie-t, hogy elfogadná-e Jézus Krisztust mint Urát és Megváltóját? Azt mondta, „Igen”. Megfogtam a kezét és együtt imádkoztam vele. Forró könnycseppek hullottak a kezünkre, amikor Eddie kérte az Urat, jöjjön az életébe. Vigasztaltam és bátorítottam, hogy bízzon Istenben. Mondtam neki, még ha börtönben van is, nem lesz egyedül. Isten vele lesz. Eddie 20 év büntetést kapott a fegyházban, és később, amikor meglátogattam, arról az estéről beszélgettünk, amikor elfogadta Jézust. Azt mondta: „Már éppen azon voltam, hogy felakasztom magam, amikor ön bejött a cellámba.” (Folytatás a 9. oldalon)
