A Jó Pásztor, 1964. január-március (44. évfolyam, 4-10. szám)
1964-03-06 / 10. szám
f A .Tó PÁSZTOR 7. ÖLDAL SZERELEM ki i Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS AZ ELŐZMÉNYEK RÖVID ÖSSZEFOGLALÁSA Szentiványi Géza gróf menyasszonya, Técsőy Sarolta — vőlegénye jelenlétében — egy hatalmas rózsacsokrot kap “imádjától” és a féltékeny gróf felháborodottan szakit a lánnyal. A virágkosarat azonban nem “udvarlója” hanem Géza gróf elhagyott szerelmese, Csillagváry Ilka bárónő küldte neki, álnév alatt. A szerencsétlen lányt a bosszúra szomjas Ilka egy elmegyógyintézetbe csalja, ahol cinkosa — Morvay dr. — segitségével “őrültnek” nyilvánitják. Itt szüli meg Sarolta gyermekét, akinek a gróf az apja. A kislányt azonban egy menekülő fogoly segitségével sikerült kijuttatni. A gyermeket — Rózsikét — pártfogója neveli, s amikor meghal, elárulja neki születése titkát. 16 évvel később Rózsika fel akarja keresni anyját, aki még mindig az őrültekházábán sínylődik, immár valóban elmebetegként. Morvay és Ilka őt is elfogják, s egy zárkába zárják. Rózsikénak azonban segitársa akadt Földváry Aladár — egy fiatal gróf személyében — aki, hogy a lányt kiszabadítsa — bezáratja magát az elmegyógyintézetbe. Ilka, saját törvénytelen lányát — Lolát — csempészi be Szentiványi grófhoz, aki azt hiszi, hogy Rózsikét találta meg. Sarolta kihozatja az őrültek házából és gondosan ápoltatja; az anya azonban ösztöneivel érzi, hogy a neki bemutatott lány — nem a saját gyermeke. Lola — aki züllött környezetben nőtt fel — egy éjszaka kiszökik a grófi kastélyból és egy csapszékbe megy, ahol találkozik szerelmével, Soltész Ferivel, a betörőkirállyal. A lebujt rendőrök veszik körül, s a szerelmes párnak menekülnie kell. Egy titkos alaguton át igyekeznek kijutni a szabadba.-!* •!* *!» — Jer karjaimba — ne félj, leviszlek én, — szólt izgatotttságtól remegő hangon a betörő és mindjárt ál is nyalábolta kedvesét. A következő percben már a csigalépcsőn állott, mely a mélységbe vezetett. Feri édes terhével gyorsan leietett, mialatt a pamlag támlánya ismét előbbi helyére pattant vissza. A titkos folyosó a hátsó udvarra vezetett, ahonnét észrevétlenül egy mellékutcába értek. —' Jobb lesz elválnunk egymástól, — mondotta Feri. — Élj boldogul, Lola, tartózkodási helyem sem ismeretlen előtted — tudod, hogy hol találhatsz. Még egy ölelés, még egy csók s a fiatal ember eltűnt az éj homályában. Lola utána nézett, mig láthatta, aztán ő is utnaá indult. A külvárostól sietve távozott s meg se állott, mig ki nem ért a széles országúira. Most vette csak észre, hogy köpenyét a “Zöld kakasában hagyta. Vájjon visszamenjen-e érte? De nem, erre már nincs idő. Csak gyorsan, előre. A kastélybe minél előbb vissza kell térnie. Egy élet boldogsága függ ettől — ezel az éjjelen elvesztheti azokat a milliókat, melyeket máris markában tartott. Ha éjjeli kirándulását valahogy fölfedezik, akkor nyilvánosságra jön az a hallatlan csalárdság, mellyel Szentiványi Géza gróf szivét behálózta. Végre elérte a kastély kertet. A hátulsó ajtó nem volt bezárva, hanem csak behajtva. — Istennek hála, bejuthatok, — sóhajtott fel megkönnyebbülve. — Most még csak az van hátra, hogy a kastélyba is észrevétlenül bejuthassak. De remélem, ez is sikerülni fog. Hah, az az áruló ruha — csak ettől szabadulhatnék meg! Jobbra-balra tekintve a kastélyig húzódott, miközben tekintetével mindig a kastélyt fürkészte, vájjon nem látszik-e rajta valami különös? Végre célnál volt. Egy pillantást vetett föl az erkélyre és a megkönnyebbülés sóhaja röppent ki ajkán, a kötélhágcsó még ot volt a helyén, éjjeli kalandja tehát még nincs fölfedezve. Gyorsan összefogta a zöld selyemruhát és elkezdett fölfelé kúszni a köteleken. Bámulatos könnyűséggel ért föl, kezével már bele is kapaszkodott az erkély párkányzatába, még csak egy kis erőfeszítés és akkor túl lesz minden veszélyen. De mi volt ez? Egyszerre egy rémes alak emelkedett fel előtte. Az erkély párkányára kihajlott egy szörnyűségesen sovány contos test, két lángoló szem fúródott a szép bűnös nő arcába. Két csontos kar meredt rá az erkélyről és félelmes gunykacaj hangzott fülébe. Lola elrémült. Ha kezeivel már előbb bele nem kapaszkodott volna az ei'kély párkányába, könnyen megeshetett volna, hogy hanyathomlok lebukik a magasból a kert földjére. — Az őrült, az őrült! — kiáltott fulladozva. — Csaló, — hörögte az elmebeteg és forgó szemeinek nyilaival csaknem keresztül döfte a másikat. — Ki veled! .Ne merészelj e tisztes házba befurakodni! Kígyó vagy, ki be akarod hálózni Géza grófot! El innét, pusztulj! Lolának ereiben elhült á vér. Haja ég felé állott, hideg borzalom futott végig minden tagján, főleg midőn kést látott az elmebeteg kezében. Nyilván Lola szobájában találta s nyiszálni kezdte vele a kötélhágcsót. Ha csakugyan szétvágja, akkor Lolára szörnyű katasztrófa vár. Ekkor a fiatal leányt kétségbeesés szállta meg. Mit akar ez a nő? Talán föl akarja dúlni boldogságát, talán egy keresztvonással meg akarja semmisíteni eddigi eredményeit? Oly közel jutott már a végcélhoz s most szenvedne hajótörést? Nem! Inkább küzdeni fog életre-halálra! Az őrült nő a kötélhágcsó egyik kötelét már keresztül nyiszálta. Lola átlátta, hogy élete a legkomolyabb veszélyben forog. Ha a kötél másik ága is elszakad, akkor kész a vesedelem. Végső elszántságában torkonragadta az elmebeteget, visszataszította őt és a következő percben a párkányzaton át az erkény belsejébe ugrott. Az elmebeteg most sikoltozva rávetette magát, megragadta őt, nyilván olyan célzattal, hogy a erkélyről letaszítja. És most vad, kétségbeesett küzdelem kezdődött kettejük között. — Bocsáss el, kisértet, — hörögte Lola. — Inkább ezzel a két kezemmel megfojtalak, de nem engedem, hogy szerencsémet feldúljad. Ezért mondom — távozzál innen, mert különben lerepülsz a mélybe. A szegény elmebeteg nő testi ereje nem állotta ki a versenyt Lolának fiatal, ruganyos erejével. Látszott immár, hogy ő huzza a rövidebbet. Lola egyre nagyobb erővel azon volt, hogy őt az erkélyről letaszítsa. Sarolta teste félig már kívül is volt a párkányzaton. — Csaló, — nyögte meg egyszer a tébolyodott. — Nem te vagy a leányom! Haha! Csalónő vagy! Nem az vagy, akinek a nevét és állását bitorlód. Add ide a szivedet, hadd mutassam meg Gézának, lássa ő is, milyen hamis, romlott és alattomos az! Kezével odakapott Lola szive tájékához s a selyemruhából kiszakított egy marokra valót. Rögeszméjében ezt hitte, hogy Lolának a szivét tépte ki. Most még egyet taszított rajta, aztán átvetette magát az erkély járkányzatán, lekuszott a kötélhágcsón és őrülten kacagva, tova futott a kertben. Lola tágra nyílt szemekkel és holtra vált arccal nézett utána. Az elmebeteg éppen eltűnt a bokrok között, még egyszer hallani lehetett félelmes gunykacaját, azután ismét néma, halotti csend borult a kertre. A szép csalónö összerázkódott s csak nagynehezen tudott felocsúdni a rémület dermedtségéből. Első dolga volt hamar fölhúzni a kölelhágcsót s azt összehajtogatni. Szintúgy fölvette a kést is, melyet az őrült othagyott. Jó szerencse volt, hogy küzdelem közben a kés nem esett le a kertbe. Ezzel a két tárggyal aztán szobájába sietett. Remegő kézzel szedte le magáról a zöld selyemből varrt arany sujtásos báliruhát, gyorsan visszadugott mindent a táskába s az egészet a faliszekrénybe rejtette, melynek kulcsát ismét magához vette. Most gyertyát gyújtott. Első tekintete a tükörbe esett. — Hála Istennek — nem látszik rajtam semmi, — fohászkodott föl megkönnyebbülve. A tébolyodottal való küzdelem valóban nem is hagyott hátra semmi nyomot az arcán. Most már nyugodt lehet, nincs olyan karmolás az arcán, mely éjjeli üzelmeit elárulhatná. Legfeljebb kísértetiesen sápadt volt ez az arc, de hibátlan! Senki sem fogja leolvasni róla az éjjeli kalandot s azt a rémes küzdelmet, melyet az rőülttel vívott. Nemsokára az ő hálószobájában is kialudt a gyertyavilág. A szép csalónö selyemmel bevont fekeDére dobta magát, ámde jó sokáig tartott, mig végre álom nehezedett fáradt szempilláira. Más nap Géza gróf szokás szerint korán kelt s már hat órakor a kertre néző szobában fogyasztotta el regbelijét. Ekkor egész zavartan és fölindulástól reszketve lépett be hozzá Rédey kisasszony. — Gróf ur, — mondotta akadozva, miközben remegő kezeivel kénytelen volt az asztal szélébe kapaszkodni. — Az éjjel valami irtózatosnak kellett történnie, mely a legmélyebb rejtély előttém. — Beszéljen kisasszony, — szólt a gróf és fölemelkedve gyorsan széket tolt Irmának. — ön nagyon föl van izgatva. Vájjon mi történhetett? Bezéljen el mindent, úgy amint történt, nem látja, mennyire kivsánci vagyok magam is? — Az elmebetegnek sikerült kiszökni a kerti házból, de hála az égnek, sikerült őt megtalálni és viszszahozni. Géza gróf elhalványult. De azért uralkodni igyekezett maga felett s alig kivehető remegéssel kérdezte: — Miképp történhetett ez? Ön mindig éber figyelemmel őrködött fölötte s a beteg mindig engedékenységet tanúsított. — Ez igaz, gróf ur, — szólt az egyeneslelkü leány könnyben úszó szemekkel. — Az elmebeteg egész mostanáig engedékeny és aránylag nyugodt volt, azonban egy idő óta — kénytelen vagyok kimondani— mióta Lola kisasszony a házhoz, került, azóta gyökeres változás állott be nála. A dühöngő rohamok csaknem mindennap ismétlődnek, elannyira, hogy már három éjjel nem is aludtam, hanem mindig az ágya mellett virrasztottam. — Oh mily jó ön, kisasszony, — kiáltott fel a gróf. — Erről ön nem is beszél, hanem szótlanul áldozta föl nyugodalmát három éjszakán át. — Ez kötelességem, gróf ur, — válaszolt Irma szelíden. — Isten látja lelkem, el voltam tökélve, még a negyedik éjszakát is föláldozni mellette virrasztani, ámde kimerültségemben elnyomott az álom. Hátradőlve a szék támlányára elszenderedtem s midőn hajnal felé fölocsudtam, első tekintetemmel a beteget kerestem — ámde az ágy üres volt, a beteg kiszökött . . . — Ijedten felugrottam s mint a forgószél, úgy futottam ki a kertbe keresni őt. — Végre a nagy hárs alatt rá is találtam, ott feküdt a földön mozdulatlanul, mintha meg lenne halva. Ijedten leborultam melléje, megvizsgáltam őt s nagy megnyugvásomra úgy találtam, hogy nincs semmi baja s mélyen alszik. — Hála az égnek! — kiáltott föl a gróf megkönynyebbülve . — Csakhogy rossz fordulatot nem vett a dolog, a mindenható Istenen kívül önnek tartozom ezért a legnagyobb hálával. — De most jön a rejtély, — tette hozzá Irma pillanatnyi szünet után, mialatt kezét ruhájának a zsebébe csúsztatta. — Az éjjel valami különös és titokzatos dolognak kellett történnie. Az elmebeteg minden valószínűség szerint az éjjel valakivel viaskodott, mert fojtogatásnak a nyomai látszanak a nyakán. Géza gróf rémült kiáltással hanyatlót hátra. De már a következő percben összeszedte magát. — Nem, nem, kisasszony, — mondotta remegő hangon és a legnagyobb erővel uralkodva maga fölött. — Ez hihetetlen! Hogy is lenne az lehetséges? Ugyan ki lenne oly alávaló, oly elvetemedett, hogy kezet emeljen egy szegény elmebetegre? Ön fojtogatás nyomairól beszél — valaki tehát megfojtani akarta volna őt? — Igen, valaki akarta, — erősítette Irma határozóiam — És nem is férfi volt az elvetemedett, hanem nő. Irma szemében sajátságosán fölcsillámlott valami, midőn ezt mondta. Géza gróf azonban két kedve csóválta a fejét és vállát vonva, nem is annyira Irmához, mint inkább maga elé mormogta ezen szavakat: — Ön úgy mondja, hogy nő volt. Nő. Engedjen meg, de én ezt nem tudom elhinni. — Am győződjék meg róla, gróf ur! Látja ezt a darabka zöld selymet, arany zsinórral díszítve? Ezt az elmebetegnek a kezében találtam, görcsösen esszeszoritva. Alig bírtam kivenni belőle. Ezzel elővette zsebéből a selyemfoszlányt, melyen darabka aranysujtás is látszott. Géza gróf átvette tőle és komor tekintettel nézegette. Egy darabig nem tudott szóhoz jutni, végre azonban — mintegy nehéz álomból fölocsudva, hirtelen felemelkedett. — Rédey kisasszony, — szólt komoran, — nagyon kérem, ezt az eseményt a legnagyobb titokban tartani. Ez a darabka szövet, melyet a szerencsétlen elmebeteg viaskodás közben támadójának a testéről szakíthatott le, az én őrizetem alatt fog maradni. Bárki legyen i: az, aki ezt a zöld selymet testén viselte, annak pusztulnia kell házamból. Ha pedig éjnek idején lopózkodott be, majd felelőségre fogom őt vonni! Abban igaza van, kedves Rédey kisasszony, rejtély előtt állunk, de rajta leszek, hogy ezt a rejtélyt megoldjam! De szóljon kisasszony, nem tudja elgondolni, ki viselhette ezt a ruhát? Minden valószínűség szerint más nem lehetett, mint a női cselédek egyike. — Kezeskedni mernék, hogy egyikük sem volt, — válaszolt Rédey Irma. — Egyrészt egytől-egyig sokkal becsületesebbeknek tartom őket, másrészt el sem tudom képzelni, melyiküknek lehet ilyen ruhája? Ugyan ki viselne ilyen színpadi rongyot? — Keressük hát másutt! Gondolkozzék Irma kisasszony, nincs-e valaki más a háznál, kinek ilyen ruhája van? Egy percig úgy állott a leány, mint a kőbálvány — csak keble rezgett az egyszerű tisztes ruha alatt, ajka megmozdult, mintha szólni akarna — mintha ki akarna ejteni egy nevet — de hirtelen hátra vetette lejét. Tiszta nézésű szép szemét részvétteljesen nyugtatta a grófon s azután igy szólt szilárd hangon: — Sejtelmem sincs róla, gróf ur, kinek lehet a kastélybeliek közül ilyen ruhája; nem ismerek senkit, ki azt magáénak mondaná. XIII. FEJEZET. Veszélyes műtét. A komor cella közepén, kényszerzubbonyba bujtatva és a vasszékhez láncolva ült Földváry Aladár, mint a gaz Morvay doktor legújabb áldozata. Irtózatos éj volt mögötte; a kényszerzubbony erős pántjai mélyen vágódtak testébe. Ezt az újkori kinzóeszközt hóhérai olyan szorosan kötötték rá, hogy nemcsak mozdulni, de még lélekzetet venni is alig birt. (Folytatjuk) “Csimpánzok között éltem" (folytatás az 1. oldalról) alakítják ki a ruganyos matracágyat. A csimpánz szereti , a kényelmet, gyakran felül a fekhelyén, letép még néhány leveles ágat, s ezeket a feje . vagy más testrésze alá helye- , zi. Ezután szemmel láthatóan , megelégedett hangulatban . visszafekszik. Egy este a fa alól megfigyeltem egy fölöttem nyugvóra térő csoportot. Öt csim- i pánz volt ott: Mrs. Maggs, két kölykével, a körülbelül kétesztendős Jo-val és az ötéves Sprayvel, Matild, a kifejlett nőstény és Hugh, egy kifejlett fiatal him. Naplemente előtt még egy öreg l him, Mr. MacGregor csatlakozott hozzájuk. Pontosan úgy próbálták ki a faágakat, ahogyan az emberek szokták a szállodákban a fekhely rugalmasságát. Elkészítették a heverőket. Amikor a levegő is hűvösre változott, a kis Jo anyjához futott, s ö kinyújtott karjával meleg testére vonta a kicsikét. A hajnali szürkületkor először a kis Jo ült fel, egyet ásított, és körülnézett. Mrs.); Maggs a hátára fordult, ésj szintén ásított. Jo az anyja mellére ugrott, előredőlt, és’, pofáját az anyjáéra szorítva, . átkarolta őt. Legalább tiz percig játszottak, az anya lóbál- : ta a kicsit, a csoport is felkelt. Elindultak. Mrs. Maggs, megérintette Jót, aki azonnal ■ elfoglalta helyét anyja hasa . alatt, az pedig a többiekkel le- ' fele igyekezett a fáról. A csimpánzkölyök élete A fiatal csimpánzkölyökök, rpajdnem olyan gyámoltalan,. mint a kisgyerek, de kar- és lábizmai gyorsan fejlődnek, és anyjába kapaszkodik, amikor vándorolnak. Négy hónapig nem hagyja el az anyját,^ aztán előbb néhány arasznyi,! később néhány méternyi távolságra elmerészkedve, megkezdi első útjait. Anyja álian-j dóan készen áll, hogy elkapja,? ha netalán elveszítené egyen-« súlyát. Egyéves korában már jó-: val magabiztosabban mozgott^ a majomcsemete: órákig el-; játszadozik, tornázik. A kölykök néha ráütnek egymásra,esetleg egy faággal “kötélhu-! zást játszanak. Kétéves kp-’ ruk után már merészebbek,' fák körül kergetőznek, egy; percig sem maradnak nyugton. Az idősebb csimpánzok meglepő jóindulatot tanúsítanak a kicsik iránt. Egyszer láttam, hogy a kis Fifi egy ser-, dülőkorban levő hímmel, Rigánál kötekedett. Szőrét tépdeste, fülét harapdálta, rugdosta, s a him elnézően egyik karjával jobbra-balra lökdöste .. . Megtörténik, hogy még öt-, esetleg hat éves korában is anyjával járkál a csemete, ilyenkor azonban már nem kapaszkodik a nyakába, s éjjel nem alszik mellette. A nyolcéves csimpánz már eléri a pubertás korát, e az ezt követő három-négy év alatt fokozatosan elfoglalja helyét a felnőttek társadalmában. — A csimpánzok a vadonban — becslések szerint — elérhetik a 40—50 éves kort is.. . Érzéseiket magatartásukkal fejezik ki A szabadban élő csimpánzok társadalmában az egymás közötti kapcsolat harmonikusabb, mint ahogy erre a fogságban élők viselkedéséből következtethetünk. Ha két csoport találkozik egymással, a hímek rettenete-s sen ordítoznak, a fatörzseket ütik, az ágakat rázzák, a fia-! (Folytatás a 8. oldalon)
