A Jó Pásztor, 1964. január-március (44. évfolyam, 4-10. szám)

1964-03-06 / 10. szám

8. OLDAL

Aíó P ÁSZTO R

CSIMPÁNZOK v

talok és a nőstények visitoz- e nak és összevissza szaladgál- ' nak. Ezzel izgatottságukat s f egyben örömüket is fejezik ki. r Sokszor nézeteltérés támad közöttük. Ezt taglejtésekkel, c hangos, tiltakozó mozdulatok- ® kai intézik el. Egyszer láttam, ^ hogy két him — véletlenül — r ugyanazért a gyümölcsért ** nyúlt. A fiatalabb azonnal * visszakapta mancsát, hango- s san felsivitott és a nagyobbik v felé csapott. Az is felvisitott f , a fiatalabb felé kapott, s ezt e még folytatták egy darabig, * de közben nem értek egymás- f hoz. < r

Az idősebb és a serdülöko- t rii hímek között harmonikusnak nevezhető a kapcsolat — * még a nőstények miatt sem 1 verekednek össze. Láttam egy r alkalommal, amikor két him 1 egymásután egyetlen nőstény- J nyel szeretkezett és féltékeny- I ségnek vagy ellenséges érzü- 1 letnek a legkisebb jelét sem 1 mutatták. 1

Szeptember és októberben 1 nagy csoportokba verődnek. ( Ez, ugylátszik, ingerlőén hat 1 fajfenntartásukra is, mert e ' két hónap alatt — a tanganyikai tavasz idején — majdnem ; minden nap láttam őket sze- * retkezni. 1

Egyik fontos, szemmel nem 1 látható megnyilvánulásuk a • kölcsönös bogarászás. Hosszú órákig szedik egymás szőréből a piszkot, a fümagvakat, vagy 1 kullancsokat. Némely kutató : szerint ez a társas szellem első megnyilvánulásaként értelmezhetjük.

Egy alkalommal három, egymást bogarászó himet láttam éppen akkor, midőn egy nőstény is csatlakozni szeretett volna e művelethez. A nőstény körbejárta és bogaraszgatta őket, de a hímek nem akartak tudomást venni róla. A nőstény ezután szomorúan leült, és elkezdte saját magát bogarászni.

A rikácsolás és gesztikuláld« — gondolatközlés

A csimpánzoknak nincs a miénkkel összehasonlithátó, fejlett beszédtechnikájuk, de sok olyan hangjelük van, melyekkel ki tudják fejezni élményeiket.

A mélyhangu “huh” felkiáltással üdvözölni szokták egymást. Különféle mély morgásokat akkor hallatnak, ha valami élvezetes táplálékra bukkantak. A hangos, izgatott orditás és visitás rendszerint két csoport találkozásának jele. Egyik ordításukkal valamely ragadozónak a feltűnését vagy esetleg egy másik csimpánznak a közeledtét jelzik. Ez úgy hangzik, mint a hangosan és hosszan kiejtett “wraaah”.

Van egy másik jellemző kiáltásuk, amelyet többször ismételnek, és utána hallhatóan beszivják a levegőt. Ezt akkor hallatják, amikor valahova megérkeznek, s mintegy jövetelüket jelzik vele.

Az artikulátlan hangokat ugyan nem nevezhetjük beszédnek, a csimpánzok azonban megértik őket — és kétségtelen, hogy a gondolatközlést szolgálják.

Szándékukat ezenkívül tapintással és gesztikulálással is kifejezik. Amikor az anyaállat tovább akar emnni, egy kissé ráüt a kölykére. Ha kérni akarnak, mancsukat tenyérrel fölfelé kinyújtják, éppen úgy, mint mi, emberek szoktuk. Megveregetik a faágat, ha azt óhajtják, hogy valamelyik társuk melléjük üljön. Ha hosszabb távoliét után találkozik egymással két barát, kitárt karra megölelik egymást.

Meglehetősen kifejlett érzelemközlésük ellenére, ha hirtelen valamely veszéllyel kerülnek szembe, nem hívják fel társaik figyelmét, hanem hangtalanul elmenekülnek. Gyanakvó tekintettel fogadják a látogatót Eleinte a csimpánzok elmenekülnek előlem, de néhány

hónap múlva félelmüket felváltotta a kíváncsiság, majd ez közömbös magatartássá változott. Nem rohantak el, felmásztak a fára, hangtalanul szemmeltartottak.

Egyszer közvetlenül egy csoport tagjai közé kerültem. Mélyhangu “huh” kiabálás kezdődött, körül a bokrokban megpillantottam egy-egy fekete mancsot, egy-egy kiugró homlok alatt izzó, csillogó szempárt. Kitört az általános vad, hangos üvöltés, egy fiatal him a felettem levő fán előre-hátra hintázott, azt hittem, mindjárt rámzuhan. Aztán hirtelen elcsendesedtek, s mindnyájan lakmározni kezdtek.

Egy másik alkalommal a hátam mögött lépések neszét hallottam. Nem akartam elriasztani a majmokat, lefeküdtem a földre. Megálltak, jelenlétem meglepte őket. — Egyikük egy felettem lévő ágra mászott. Mozdulatlan maradtam. A csimpánz ordított. Egyre nagyobb dühbe lovalta magát. Végül lejött, hangos orditozássál előrerohant és mancsával rácsapott a tarkómra.

Elég messzire mentem a kisérletezéssel. Eszembe jutott, az a benszülött, aki egy feldühödt csimpánzzal való találkozásakor elvesztette egyik szemevilágát és állának felét.

Lassan fölemelkedtem — s ez volt a szerencsém — végül a majom észrevette, hogy tulajdonképpen kivel áll szemben. Társaivel egyetemben dühöngve elvonult, miközben tovább ordítozott és ütögette az útjába kerülő fatörzseket.

Ahogy az idő mült, a csimpánzok mindinkább bizalmukba fogadtak, és amikor találkoztam velük, már majdnem úgy üdvözöltek, mint eg!y másik csimpánzt.

— a csimpánzok nagyon tisztelték. ő volt egyébként az egyetlen him csimpánz, amely még nőstényekre is rátámadt. Egy fiatalabbat még a fekhelyéről is kiüldözött, majd néhány faág lehúzásával saját részére kibővítette amannak a helyét — és megelégedetten aludt.

Amikor Góliátnak nem adtam már több banánt, dühbe gurult, futkosott, a földet ütögette, faágakat tépett és a levegőbe dobálta őket. Egyszer Dominicnak, a szakácsunknak a feleségét is üldözőbe vette, majd felkapta a közelben lévő fejszét, és a feje fölött forgatta. Mihelyt banánokkal közeledtem felé azonnal lecsillapodott.

William hosszú, sebhelyes felső ajkával, hosszan lefelé konyuló alsó ajkával, csontos csipőjével, eltört ujjával, fölfelé konkorodó, kissé deformált lábával, elég szomorú jelenség volt. Mégis sokat bohóckodott. Egy-két alkalommal temperamentumosabban viselkedett, tépdeste az ágakat, de ífohasem rendezett olyan jeleneteket, mint Góliát.

Egyszer nagyon meghűlt és ekkor három nap egymás után ugyanabban a fészekben töltötte az éjszakát, ami rendkívül ritka eset.

Mindhárom éjjel esett az eső és amikor reggelente a hidegtől remegve, köhögve és szipákolva lemászot' a fáról, leszivesebben forró punccsal kínáltam volna meg a hideg banán helyett.

Amikor esik az eső

Dávid szereti a banánt

Ott-tartózkodásom nyolcadik hónapjában — amikor sátram mellett piegérett az,egyik olajpálma termése — egy szép napon Dávid felkereste táboromat. A következő napokban többször megjelent, majd amikor a pálmafa termése is beérett, rendszeresen a táborba jött, és egyre jobban megszelídült. Végül a kezemből is evett banánt.

Ezután néhány banánt a hegyekbe is mindig magammal vittem. Amikor Dáviddal találkoztam, odajött hozzám, elvette tőlem a gyümölcsöket, leült mellém a földre. Társai nagy megdöbbenéssel, tágranyil szemekkel figyelték Dávid merész viselkedését, ő pedig most már akkor is odajött hozzám és leült mellém a földre egy-egy halk, üdvözlésre szánt “huh” kíséretében, ha nem volt nálam banán.

Dávid később két barátját, — Góliátot és Williamot — is magával hozta a táborba Emezek eleinte félénkek voltak, végül Dávid példájára ők is lejöttek a fákról a banánért.

A csimpánzok között éppenugy, mint az emberek között, sokféle egyéniség akad. Dávid, Góliát és William is erősen elütő típust képviseltek.

Dávid, Góliát és a többiek

Mint említettem, Dávid és barátai a tábor rendszeres látogatói lettek. Nemcsak a banánt kedvelték, hanem különösen szívesen szopogatták a különféle textilanyagokat, ingeket, egyéb ruhákat. William volt köztük a legnagyobb tolvaj. Sokszor észrevétlenül érkezett és ennek köszönhettem, hogy ruhatáram végül mindössze néhány shortra és két ingre csökkent. Néha minden takarónkat a fákról kellett összeszednünk.

A csimpánzok között is sokféle egyéniség van. Dávid rendkívül csendes és métóságteljes viselkedésével tűnt ki. Kényelmesen mozgott, állandóan csendesítette a vad, féktelenül zabolátlan Góliátot. Az erős vállu, bikanyaku Góliátot ! — veszélyes természete miatt

A gombéi rezervátumban októberben beköszönt az esős évszak, a kisebb záporok minden átmenet, nélkül hosszas esőzéssé alakulnak. Ez májusig tart. Ha éjjel megered az eső, a csimpánzok gyakran kiabálnak. Felülnek fekhelyükön, előregörnyednek, fejüket lecsüggesztik, s várják az esőzés végét. Sohasem tapasztaltam, hogy megkísérelték volna valamilyen menedékhely készítését vagy természet-adta helyen keresték volna védelmet az időjárás viszontagsága elől.

Az esős évszakban a borotvaéles növényzetű fü három és fél méterre is megnő, és a földerítést nehezíti, hogy a magas fü közül az ember jóformán semmit sem lát. Ha körül akartam nézni, kénytelen voltam fára mászni. így az esős évszak előrehaladtával mindinkább a fákon folytatott életmódhoz kellett alkalmazkodnom.

Az esőzések idején a csimpánzok korábban térnek nyugovóra és később kelnek fel. Ilyenkor a napközbeni sziesztát is inkább a fákon töltik, mint a nedves, hideg, átázott talajon.

Az egyébként még anyjukkal alvó majomkölykök játék közben is fekhelyeket készítenek maguknak. Eleinte a 18 hónapos csimpánzcsemete két faágat is nehezen tud elhúzni, mert az egyik mindig kipattan a mancsából. Folyamatosan fejlődik, és mire elérkezik az anyjától való különválás ideje, tökéletesen elsajátítja a fekhelykészités módszerét.

Amikor esik az eső, a csimpánzok általában felélénkülnek, a hímek sokszor minden különösebb ok nélkül szaladgálni kezdenek, s a földet, az utjukba kerülő alacsonyabb ágakat ütögetik. Ha többen vannak együtt, ez a viselkedésük elragadó látványt eredményez : én “esőtánc”-nak neveztem el. Négy ízben is láttam ilyet, mindig a nap közepén, mindig hasonló terepen: 15—80 percig, mindig ugyanazt a figurát ismétlik.

Egy ízben egy 16 tagú csimpánzcsoportot figyeltem meg.

Amikor zuhogni kezdett az eső, egyenkint lejöttek a fákról, egy ideig a földön üldögéltek, majd-elindultak fölfelé a füves lejtőn. Kivált belőlük két csoport, az egyik

légy, a másik három hatalíias hímből állott. Amikor felutottak a tetőre, az egyik soportból kivált egy him, leelé futott a lejtőn, ordított, földet és a fákat ütögette. A násik csoportból is kivált egy szintén lefelé futott. Majd elegyenesedve letépett egy gat, megpörgette a feje feett és magával vonszolta. Idő:özben a nőstények és kicsiiveik felmásztak a meredek íegyoldal magasabb pontján évő fákra és figyelték az esenényeket.

A lejtő tetején fölegyeneselett egy másik him is, egyik ábáról a másikra dülöngélt :arjait mozgatta, hogy lendiietbe jöjjön.

Azután az is elindult roíanva lefelé, miközben letöri így vastag ágat. Egymás után •ohantak le mind a hímek, fel■ohantak egy-egy fára, zuhaíás közben letéptek és masukkal cipeltek egy-egy ágat Vztán újra felszaladtak a meredek etejére, majd hangos jrditással ismét lerohantak a völgybe.

A villámok cikkáztak, az eső suhogott. Fél óra múlva — amilyen gyorsan elkezdték — befejezték a látványos jelenetet. Az utolsó him megállt a tetőn, egyik karját hozzátámasztotta az egyik fa oldalához, tartózkodási helyem irányába nézett, majd ő is tovatűnt.

Benyomásom szerint az esős időjárás a csimpánzok egy részére nagyobb hatással van, mint a többiekre. Például Góliát ilyenkor gyakran indulatba jött, táncolt, ugrált, egyre nagyobb dühbe gurult. William, “aki” ezt megelőzően közvetlenül mellette ült, rá se hederitett az egész jelenetre.

A csimpánzok húst is esznek

Sokan nyilvánvalóan meglepődnek, ha azt állítom, hogy a vadonban élő csimpánzok kétségtelenül a húsfogyasztás irányában haladnak. A tudósok eddig is gyanították, hogy ha alkalom nyílik rá, a csimpánzok elfogyasztanak egy-egy kisebb gyikot vagy rágcsálót, de senki sem gondolná, hogy ezek az emberszabású majmok még nagy állatokat is zsákmányolnak.

Amennyire meg tudom állapítani, ez a föltevés csak most az én kutatásaimmal igazolódott be. Lehetséges, hogy nem mindegyik afrikai csimpánztörzsre jellemző az időnkinti ragadozó életmód, de a gombéi védett területen élőkre feltétlenül vonatkoztatható.

Eddigi megállapításaim szerint legkedveltebb csemegéjük a majomhus. Négy alkalommal láttam őket husevés közben és kétszer találtam ürülékükben csontdarabokat. Szemtanúja voltam annak, mikor egy erdei antilopot, egy másik alkalommal pedig egy fiatal bozótdisznót elfogyasztottak.

Már többször láttam őket husevés közben, mielőtt első Ízben szemtanúja voltam, hogyan ölik meg az állatot.

Négy colobus majom üldögélt egy faágon, amikor a szomszédos fára hirtelen felszaladt egy fiatal csimpánz. Leült az egyik colobus majom közelébe, úgy, hogy az észrevette, de nem ijedt meg. — Ugyanakkor egy másik fiatal csimpánz is felszaladt arra a fára, ahol a colobus majmok voltak, szédületes gyorsasággal végigszaladt az ágon mancsával elkapta az egyik majom nyakát, és nyilván el is törte a nyakcsigolyáját. Ezután öt másik csimpánz is felmászott a fára — kötök egy nagy him a zsákmányt darabokra tépték és felosztották maguk között.

Ha a zsákmányt valamelyik nagyobb him szerzi meg, osztozkodásra nemigen kerül sor. Ilyenkor a csoport tagjai a zsákmányszerző közelében foglalnak helyet és karjukat fölfelé tartott tenyérrel esdeklően kinyújtják. Erre a

zsákmányszerző him különfé- | leképpen reagál.

Egy ízben a Huxley-nek elnevezett csimpánz egy fiatal erdei antilopot ejtett el, és javában lakmározott belőle. Egyik mancsában egy csomó leveles ágat tartott, és minden falat után néhány levelet leharapott ugy, ahogy az ember'salátával eszi a húst. Három nagy him — William, Hollis, és egy négyéves csim- ‘ pánz — szorosan körülvették és kértek á zsákmányból. — Huxley többször is letépett egy darabot és Hollis kinyújtott markába helyezte. Amikor a harmadik csimpánz is t esdeklőn kinyújtotta a man- j csát, Huxley gyöngéden ráü- i tött a fejére, ellenben egy nősténynek, amelyik kölykével , együtt csatlakozott hozzájuk, j megengedte, hogy egyék a pecsenyéből. j

Szegény William hiába es- ( dekelt, de amikor látta, hogy a nőstény lakmározik, közelebb merészkedett, és bele akart harapni az antilopba. Huxley megragadta Williamot. Hollis is nekitámadt nyakonverte, lezavarta a fáról. Ütlegelték Wiliamot, s ő nem védekezett, nem menekült. Azután tovább kéregetett, megsimogatta Huxleyt de most sem kapott a zsákmányból.

Persze, az még nincs tisztázva, hogy a majmok céltudatosan indulnak-e zsákmányszerző útjukra, vagy csak a kínálkozó, kedvező alkalmat használják ki, s ezért ejtik el az állatokat. Én az utóbbira gyanakszom.

A csimpánzok elsősorban növényi táplálékot fogyasztanak, mégpedig — eddigi megfigyeléseim szerint 81 különféle növényfajból. Ennek feie gyümölcs, negyedrésze levél, a többi mag, virág, növényi szár és fakéreg;

RÓMAI

KATOLIKUS

EVANGÉLIUMI

OKTATÁS

Nagyböjt negyedik vasárnapja.

EVANGÉLIUM Szent János 6, 1-15

Az időben Jézus a galileai vagy más néven tiberiási tengeren túlra méné. És nagy sokaság követé őt, mert látták a jeleket, melyeket a betegeken cselekszik vala.

Fölméne tehát Jézus a hegyre s leüle ott tanítványaival. Közel vala pedig a husvét, a zsidók ünnepe. r ,

Fölemelvén tehát szemeit Jézus és látván, mondá Fülöpnek: Honnan veszünk kenyeret, hogy ezek egyenek?

Ezt pedig azért mondá, hogy őt próbára tegye, mert hiszen ő maga tudta, mit akart cselekedni.

Feleié neki Fülöp: Kétszáz dénár ára kenyér

sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson.

Mondá egyik tanítványai közül, András, Simon Péternek a testvére: Van itt egy fiú, akinek öt árpakenyere van és két hala, de mi ez ennyinek?

Jézus mondá erre: Telepítsétek le az embereket. Ama helyen pedig sok fü vala. Letelepedőnek tehát a férfiak, számszerint mintegy ötezren.

Eszközt készítenek

A csimpánzok néha rovarokat is esznek. Ez az év bizonyos sz^lmszMban általános jelenség. Tapasztalatom szerint termeszeket, kétféle hangyát és kétféle növényi gubacsőt fogyasztanak. Az utóbbiban a gubacslégv lárvája él.

Kétéves kutatásomnak legnagyobb eredménye kétségkívül az a tapasztalat, hogy a csimpánzok a termeszekhez, illetve hangyatáplálékukhoz eszközök segítségével junak hozzá.

Az esős évszak beálltakor a termeszeknek szárnyai nőnek. Ilyenkor járataikat fölvezetik a termeszvár felszínéig és vékony réteggel elzárják, várva a kirepülésre kedvező időt. Más majmok — például a bábuin páviánok — a kirepülés után fogják meg, fogyasztják a rovarokat.

A csimpánzok azonban hamarabb hozzálátnak. Fölkeresik váraikat, alaposan szemügyre veszik őket, s ahol a tapasztás van, eltávolítják a kijáratokról a vékony földréteget, Fölvesznek a földről egy szalmaszálat vagy más száraz növényi szárat, és azt óvatosan bedugják a járatba. A termeszek beleharapnak a szárba és a csimpánz azt velük együtt huzza vissza. A szalmaszálról leszedik az izes termeszeket és élvezettel ropogtatják őket.

Az első alkalomkor csaknem két óra hosszat figyeltem a csimpánzoknak ezt a tevékenységét. Ha valamelyik járat nyílásánál nincs szerencséjük, másikat keresnek, és újra kezdik próbálkozásaikat.

Ha a szalmaszál vége már elgörbült, ezt a részt letépik mindaddig, míg nem lesz túlságosan rövid a használathoz. Akkor eldobják, és újat keresnek. Néha leveles hajtást hoznak magukkal, de mielőtt használatba vennék, letépik róla a leveleket.

Ezzel a ténykedéssel — a természetnyuj tóttá tárgy megfelelő módosításával — a csimpánz már elérkezett az első durva eszköz elkészitésének kezdetéhez.

Jézus pedig vévé a kenyereket és hálát adván, dosztá a letelepülteknek, hasonlóképen a halakból is idott, amennyit akartak.

Miután jóllaktak, igy szólt tanítványainak: szedjétek fel a megmaradt hulladékokat, hogy el ne vesszenek.

Összeszedték tehát s tizenkét kosarat töltőnek meg az öt árpakenyér hulladékaiból, amelyek megmaradtak az étkezők után.

Az emberek pedig, látván a jelt, melyet Jézus cselekedett, mondák, hogy ez bizonnyal az a próféta, ki e világra jövendő. Azért észrevévén Jézus, hogy cészülnek jönni és megragadni őt, hogy királlyá tegyék, ismét a hegyre meneküle maga, egyedül.

SZENTBESZÉD

A mai vasárnapi szent evangélium azon nagy csodát állítja lelki szemeink elé, amidőn Krisztus Urunk öt árpakenyérrel és két hallal mintegy ötezer férfit megvendégelt, az asszonyokat és a gyermekeket nem is számítva. A csoda nagy és szemmel látható volt, azért érthető a csodát élvező emberek szándéka, hogy Krisztust királlyá tegyék. Krisztus Urunk azonban, minthogy nem földi királyság volt a célja, észrevevén ezt, a hegyre futott, egyedül.

A mai szent evangéliumban több kedves és szép jelenséget látunk, amelyekből sok üdvös tanulságot vonhatunk le.

Az első kedves dolog, ami figyelmünket megkapja és lényünket meghódítja, az a szorgos gondosság, melyet az Ur Jézus hallgatóinak nemcsak lelki, hanem még a testi szükséglete iránt is tanúsít. Az a Jézus, aki magára vonatkozólag azt mondotta: “Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából jő”, — ime most kenyeret ad az embereknek az Isten igéje után.

Valóra váltotta ezúttal, amit máshol szóval hirdetett: “Keressétek először Isten országát és az ő igazságát s a többiek majd megadatnak nektek.”

Azok az emberek, akik Jézus után mentek, minden bizonnyal nem azért mentek, hogy nekik kenyeret adjon, hanem, hogy hallgassák tanítását és lássák csodáit, Jézus azonban, minthogy lelkűk üdvösségét keresték, megadta nekik azt is, amire testüknek szüksége volt.

Meg lehetünk mi is mindenkor győződve, hogyha nem hanyagoljuk el az Isten szolgálatát, akkor a jó Isten sem fog rólunk az anyagiakat illetőleg megfeledkezni. Hiszen Ő maga mondja olyan szépen a beszédében:

“Ne aggódjatok éltetekről, mit egyetek, se testetekről, mibe öltözzetek. Tekintsétek az égi madarakat, ezek nem vetnek, nem aratnak, sem csűrökbe nem gyűjtenek és a ti mennyei Atyátok táplálja azokat. Nem vagytok ti azoknál becsesebbek.”

A második megkapóan kedves és tanulságos jelenség az, hogy amidőn Krisztus Urunk kezeibe vette a kenveret, először hálát adott mennyei Atyjának. Aki a jó Isten ajándékát kezeibe veszi, annak első dolga a hálaadás. S mégis hány és hány ember él a föld hátán, ki erről nemcsak megfeledkezik, hanem Isten ajándékát, a kenyeret talán haraggal, méreggel, sőt káromkodással emeli ajkaihoz. Ezekre is el lehet mondani, amit Krisztus Urunk a keresztfán mondott: “Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” És talán jobb, ha nem tudják, mert ha tudnák, mindenesetre nagyobb bűnük lenne.

KENYEREK ÉS HALAK.