A Jó Pásztor, 1962. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-16 / 11. szám
SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE Irta: TÖLGYESY MIHÁLY — Sőt én azt mondom neked Alfréd, okulj az én példámon. Nem bánom ugyan ma sem, hogy megnősültem, de milyen irtózatos következményei lettek tettemnek. Mennyit szenvedtem. De ez hagyján. A magam gyötrelmeit nem bánom. De milett szegény Ilonkámból! Hidd el,'sokszor csaknem megőrjít a tudat, hogy ennek én vagyok az oka. Ha mindjárt az első pillanatban elnyomtam volna szerelmemet, talán igen sok szenvedéstől óvtam volna meg őt. Neked is azt a jó tanácsot adhatom, gondold meg idejekorán a dolgot és kíméld Líviát. Nem érdemli meg ő sem, hogy véletlenül oly sorsra jusson, mint Ilonka. Alfréd olyan mozdulatot tett, mely azt jelentette, hogy neki hiába beszél. Ő már vissza nem vonulhat. Szivében kitört a vulkán, azt többé visszafojtani nem lehet. — Olvasd el kérlek a levelet, — szólt Elemérnek. Elemér rosszalólag csóválta a fejét. Aztán felbontotta a levelet. E pillanatban lépett be az inas, ezüst tálcán névjegyet hozva. ' “Deloire Armand jószágigazgató”. Ez állott rajta. Elemér még nem ismerte az öreg urat, de egy jószágigazgatót várakoztatni nem lehet, intett a szolgának, hogy bocsássa be a látogatót. Alfréd a másik ajtón át eltávozott. Az öreg ur belépett. Deloire még mindig rugganyos tartásu szép gavalléros kinézésű férfi volt, kin legkevesebbé sem látszott, hogy hatvanhét év nyomja vállait. Elemér udvariasan fogadta őt és üléssel kínálta. Arca meglehetős várakozást árult el, miután sejtelme sem volt a látogatás céljairól. Az öreg ur észrevette ezt és igy szólt mosolyogva: — Uraságod bizonyára meg van lepetve látogatásom által és el nem tudja képzelni, mit kereshet itt az a vén ember. De úgy hiszem, mindjárt sejteni fog valamit, amint megtudja, hogy vikomte Designy-Beserolles megbízásából 'jövök! — Ah, ön tehát a vikomte jószágigazgatója, — kiáltott fel Elemér szinte örvendve. — Igazán örülök, hogy szerencsés vagyok önnel megismerkedhetni. Viktor több ízben igen hízelgőén emlékezett meg önről. Deloire ebből a szives fölmelegedésből azt vélte kivehetni, hogy Elemérnél nem fog kudarcot vallani küldetésével. Ha ő meg lesz nyerve, akkor a feladat nehezebb része meg van oldva. — A vikomte az imént éppen itt is volt, — tette hozzá Elemér. — Igazán? — kérdezte Deloire csodálkozva. — Pedig nem mondta, hogy eljön. Talán beszélt is önnel? — Hogy érti ezt az igazgató ur? Talán a meghívást gondolja? — Minő meghívást? — A vikomte mendoni kastélyában vadászbált akar adni és erre bennünket is meghívott. A jószágigazgató elhült. Erről a vikomte ő előtte még egy betűt sem nyilvánított. Úgy látszik, ez az eszme hirtelen villant meg benne és ez volt az ürügy, mely alatt látogatást tett Líviánál. Lehet, hogy a bál meg is lesz, ennélfogva nem volt szabad meghazudtolni urát és igy szólt: — A meghívást a komte magának tartotta fenn, ami ily kedves vendégeknél, mint önök, egészen természetes is. Engem azonban már küldetéssel bízott meg. Azzal tudniillik, hogy beszéljek uraságoddal egy komoly szót. — Tudom már, mit gondol, — szólt Elemér. — Ma is már sokat tapasztaltam. — Annál jobb, legalább könnyebben túlesem rajta, — jegyezte meg Deloire mosolyogva. — A vikomte, kit egyébként fiam gyanánt szeretek, halálos szerelemre gyulladt a kegyed nővére iránt és engem bízott meg azzal, hogy elsősorban is önnel, mint családfővel beszéljek. Én tehát elsősorban azt a kérdést vetem fel, nincs-e önnek, Lorántffy ur, védencem ellen valami elvi kifogása? — Nincs, nincs, — válaszolt Elemér élénken. — A vikomtét már régebbről ismerem. A gyakoribb érintkezés folytán annyira megkedveltük egymást, hogy ismeretségünk szoros baráti viszonnyá változott át. Ez úgy hiszem, kizár minden elvi kifogást személye ellen. Megvallom azt is, hogy szívesebben venném őt sógo romnak, mint bárkit mást. — Akkor hát eddig rendben lennénk, — szólt Deloire megkönnyebbülve. — Ámde oly fontos ügyekben, mint a házasság, én a legteljesebb őszinteséget tartom szükségesnek! Én azok közé a régi emberek közé atrtozcm, akik tiszta bort szeretnek a pohárba tölteni. Elemér felhúzta a szemöldökét. — Már sejtem a valót, — mondotta. — Ön tudtomra akarja adni, hogy a vikomte birtokai tán nagyon meg vannak terhelve? ' — Oh, nem, uram. A vikomte vagyona eddig még tiszta. Szigorú gazdálkodással és rendtartással, sike ruit együtt tartam mindent, /v vagyon jeienieg net milliót képvisel! Ez alatt természetesen csak az ingatlanok értékét értem. Egészen mát természetű dolog az, amiről én beszélni akarok. A vikomte engem erre ugyan fel nem hatalmazott, de én mégis szükségesnek tartom előhozni, nehogy nekem ezért később szemrehányást tegyenek. A dolog tehát úgy áll, hogy a vikomte urnák egész a legujabbi időkig, gyöngéd viszonya volt. — Úgy? — kérdezte Elemér kissé meglepetve. — Erről nem tudtam. — Ép azért szükségesnek tartottam ezt megemlíteni, — jegyezte meg az öreg ur. — De hozzá tehetem azt is, hogy ez a viszony a tegnapi nappal megszűnt. Én magam voltam a leánynál és kielégítettem őt. Elemér mint férfi, ebben nem talált semmi kárhoztatni valót, sőt azt csodálta volna, ha vagyonos nőtlen fiatal ember létére, nem lett volna a vikomtének ilyen viszonya. — Helyes, — mondotta. — És mivel ön tiszta bort töltött a poharamba, ugyanezt fogom tenni én is. Deloire erre különös arcot csinált, mintha valami kínos leleplezést várt volna. — Miután önök, — folytatta Elemér, — mintegy előlegesen kérik tőlem a leány kezét, ennélfogva én is kötelességemnek tartom a leányra vonatkozólag egy leleplezést tenni. — Tán csak nincs neki is viszonya? — kérdezte Deloire csaknem rémülten. — Nincs hála istennek, — felelt Elemér. — Amit önökkel közölni szükségesnek tartok, ez az, hogy Lívia nem törvényes, hanem csak fogadott nővérem. Ő atyámnak természetes gyermeke, kit én magamhoz vettem és úgyszólván adoptáltam. Törvényes szülei tehát nincsenek! Deloire megkönnyebbülve lélegzett ugyan fel, de azért még mindig sajátszerü arcot csinált. — Ezt én is szükségesnek tartottam közölni önökkel, nehogy e miatt nekem később szemrehányást csináljanak. Nem akarom, hogy annyira menjünk, hogy aztán bajos legyen a visszavonulás.-— Helyes, — szólt erre Deloire. — Az eljárás tökéletesen korrekt. Én ugyan a magam részéről akadályt nem látok a dologban, de közölni fogom a vikomtével, mert ő tőle függ, vájjon tulteszi-e magát rajta, vagy nem. Az előleges tárgyalás ezzel befejeztetvén,, a jószágigazagtó csakhamar ajánlotta magát. Elemér most elolvasta a levelet. Ez a; kolozsvári, rendőrkapitány terjedelmes válasza volt, melyben apróra elmondta mindazt, amit gróf Kőmlőviíry Ákosra vonatkozólag kinyomozott. Leírta a földalatti folyosót, melyet fölfedeztek, megemlítette a ládát, melyet a folyosó végén találtak, tele aranyrudakkal; elmondta azt is, amit a kijárat környékén levő pásztoroktól hallott, Az a fiatal szőke nő, kit egy ur áléit állapotban magával vitt, nem lehetett más, mint Ilonka! Ezen levél szörnyű izgatottságba hozta Elemért. Egész magánkívül járt fel és alá a szobában. Most már ő sem kételkedhetett többé abban, hogy neje csakugyan élve menekedett ki abból a szörnyű katasztrófából. De ezzel az örvendetes ténnyel, szembe állott egy másik rettenetes tény, az, hogy Ilonka még mindig gróf Kőmlőváry kezében van. Hogy ez mikép vihette el őt, az most körülbelül meg van fejtve. Ilonka a robbanás okozta ijedtségtől elalélt, csakis ilyen állapotban vihette cl őt magával a gróf. De hova vihette őt? Mit csinált azután vele, midőn már magához tért? Fogva tartja-e, vagy utoljára is feladta Ilonka a harcot. Elemér nagyokat fújt. Ereiben tüzes lávafolyamként tombolt a vér, öklei görcsösen összeszorultak. Hol lehet Kőmlőváry? Hova vihette Ilonkát? Ezek a kérdések üvöltöttek benne, tomboltak agyában és izgatták lelkét egész az őrjöngésig! Ismét és ismét elolvasta a rendőrkapitány levelét, mintha találni vélt volna valamit benne, ami talán őt > nyomra vezetné, vagy megmutatná az utat, melyben keresni kellene Ilonkát. És talált is valamit! Elméjében legalább megvillant egy gondolat, mely pillanatra'bevilágított a sötét rejtélybe, ahogy a cikázó villám megvilágítja egy szempillantásra a koromsötét éjszakát. Eszébe jutott, hogy abban a nagy csalási ügyben, mely nemrégiben oly nagy felháborodást keltett Párisban, bizonyos vertarany rudak nagy szerepet játszottak. Rögtön behivatta a kertészt, hogy átala még egyszer elbeszéltesse magának annak az. urnák a történe tét, aki ő előtte ebben a vilában lakott. — Igaz-e, hogy voltak arany rudjai? — Oh igen, — válaszolt a kertész. — Egy egész ládával volt. Az urak sokat bámulták. — És ön azt is mondta, hogy egy nőt szállított el ebből a házból? — Úgy van nagyságos ur. Este volt, mikor elvitte innét. — És mikor hozta? — Azt nem láttam, nagyságos ur! Éjnek idején költözött be. Egy larabig a villának ugyanaz a lakosztálya, melyben most Lívia kisasszony lakik, el is volt zárva és senki sem mehetett be abba. — Nem látta, milyen volt az a nő? — Nem láthattam uram; én akkor éppen nagyon messzire voltam a kaputól, de azonkívül még sötét is volt. — Nem ellenkezett a nő? — Nem vettem észre, uram. De nem valószínű, hogy ellenkezett, mert akkor el nem vihette volna. Ezt a pontot nem érthette meg Elemér. Ha csakugyan Ilonka volt, mint történhetett, hogy nem ellenkezett, hanem engedett magával tenni mindent, amit Kőmlőváry akart? Vagy talán még sem volt az? Talán valami más titok veszi körül azt a nőt, kit Archibald Bulwer itt zárva tartott, később pedig elszállított? És egyáltalán lehetséges-e, hogy a csaló Archibald Bulwer nem volt más, mint Kőmlőváry Ákos gróf? Ilyen gazemberség ugyan kitelhetett tőle, csak azt nem értette, mivel bírta annyira megfélemlíteni Ilonkát, hogy ez szó nélkül követte őt mindenhova. Lehetetlen leírni azokat a gyötrő kínokat, miknek a szegény ember most áldozatul esett. Utána járva a dolognak, megtudta, hogy Bernardy bankár talán mondhatna valamit, ami a csaló személyére világot vetne. Felkereste tehát Bernardyt, ki ellen a vizsgálat még folyamatban volt. Jelenleg oly stádiumban állott az ügy, hogy a rosszhiszeműséget nem birták rábizonyítani, legfeljebb megfobhatatlan könnyelműséget, amely hibában egyébiránt mindannyian szenvedtek, kik a részvénytársaság megalapításában részt vettek és részvényeket vásároltak. Mindannak dacára, nagy volt az elkeseredés a bankár ellen, a felzudult közvéleménynek bűnbak kellett volna, a politikai körök azonban mégis tartották Bernardyt, mert ő vele együtt egy igen magas állású hivatalnokot is ki kellett volna szolgáltatni, ezt pedig nem akarták. A pőr húzódott, halasztódott, aminek be nem vallott célja az volt, hegy az ügy, mint mondani szokás, elposványosodjék. A bankár ellenkező ügyfelet sejtvén Elemérben előzékenyen fogadta, homloka azonban legott ráncba szökött, amint Elemér Archibald Bulwert előhozta. — Uram, —szólt ingerülten, — ha netán önnek ií lennének ilyen veszett részvényei, akkor csak fordul jón magához Bulwerhez kárpótlásért. — Hála istennek, nincs nekem ilyen értéktelen részvényem egy sem, nem is e végett jövök. Nekem azzal a Bulwerrel másnemű leszámolásom lenne, ha ugyanis ő lenne az', akit keresek. Ön gyakrabban érint kezett vele, talán fölfedezett rajta valami sajátosságot amelyről ráismernék. Bernardy most valamivel barátságosabb lett. — Kit gyanít ön benne? —- kérdezte. — Egy magyar grófot, aki sajnos, már otthon is szégyent hozott az arisztokráciára, mert titokban egy •rablóbanda feje volt. — Ön tehát személyesen ismerte azt a bizonyos grófot? — Hogyne! — Akkor bizonyára a hangját is ismerni fogja? Elemér meglepetve nézett rá. — Mindenesetre ismerem, mert többször beszéltem vele, de miért kérdezi ezt? — Mindjárt megmondom, — válaszolt Bernardy.— Mint a legtöbb embernek, úgy nekem is van egy bizonyos szenvedélyem. Némelyik régiségeket gyűjt, a másik képeket vásáról, a harmadik hires férfiak autogramját hajhássza, én a hangjukat örökítem meg. — Hogy lehet az? — kérdezte Elemér csodálkozva. A dolog igen egyszerű. Van egy Edison-féle fonográfom, és minden nevezetesebb látogatómat fel szoktam kérni, hogy mondjon bele valamit: ilyen módon egy egész hanggyűjteményre tettem szert. — Tehát Bulwer hangja is meg van? — Meg, uram! Ha szives lesz türelemmel lenni egy percig, rögtön célnál leszünk. Csak bele teszem a gépbe a megfelelő hanglapot és mindjárt megfogja hallani, vájjon az-e, akit ön keres. Az eredmény meglepő volt. Amint a fonográf megszólalt, a hangban Elemér mindjárt egész tisztán felismerte Kőmlőváry hangját. — Ő az, — kiáltott fel Elemér meglepetve. — Kőmlőváry Ákos és Archibald Bulwer, egy és ugyanazon személy! Van-e egyáltalán sejtelme róla, hova mehetett a gazember? —Hej, ha én azt tudnám, nem ülnék én itt veszteg, — kiáltott fel Bernardy. — Ilyen körmönfont iparlovagnak nehéz ám a titkos útjait kifürkészni. Most bizonyára a neve is, meg a külseje is egészen más. — Ha addig élek is, rá kell találnom, — szólt Elemér és ajánlotta magát. Nagy felindulásban tért haza. Most tehát már bizonyos, hogy előtte halálos ellensége lakott ebben a házban. Ilonkát is itt rejtegette egy két napig. A boldogtalan fiatal asszony ugyanabban a lakosztályban lakott, melyet Lívia tart elfoglalva. Első dolga volt Líviát felkeresni és neki elmondani a történteket. (Folytatjuk.) 7. Ot/DAE " A hét legjobb vicce A pokolba uj lélek érkezik. Meglepetéssel tapasz talja, hogy az egyik ut kétfelé ágazik: az utkeresztezésen tábla áll, amely azt jelzi, hogy a jobboldali ösvény a “nyugati pokol”, a baloldali pedig a “keleti pokol” felé vezet. A tanácstalan lélek még egy különös jelenségre figyel fel. Azt látja, hogy társai valamennyien a “keleti pokol” felé igyekeznek. A nyugat felé vezető ösvény teljesen elhagyatott. Megszólítja az egyik bandukolót: — Mondja kérem, mi vár ránk a keleti pokolban? — Olajjal telt üstbe helyeznek bennünket, az üstöt alágyujtják és abban kell főnünk Ítéletnapig. Közben körmeink alá szögeket vernek .. . — És mi van a nyugati pokolban ? — Ugyanaz. Forró olaj, szög a körmök alá . . . — Hát akkor miért igyekszik mégis mindenki a keleti pokol felé? — Mert a tapasztalt lelkek közölték velünk, hogy a keleti pokolban nagy a tüzelőhiány, az olajat és a szögeket pedig a vezetők ellopták . . . A T. Ház folyosójáról WASHINGTON. — A kongresszus folyosóin egymás fülébe súgják honatyák és a haza bölcsei: Tudod, miért vesztett el Kennedy egy biztos szavazatot, amikor a. városi ügyek minisztériumának tervét a kongresszus elé terjesztette? Dennis Chavez new mexicoi szenátor visszavonta “biztos” szavazatát. Megharagudott, mert az öccsét, David Chavez állami bírót Kennedy nem nevezte ki szövetségi bírónak. Kennedynek az volt a véleménye, hogy David túl öreg, 66 éves. Chavez szenátor súlyos betek, betegágyából kelt fel, leadhassa haragos “No!” szavazatát. $10,000 PALM BEACH, Fia. — Valami csekélységet vásárolt az egyik department store-ban egy hotelpincér és átnyújtott a salesgirlnek egy zöldhasu bankót, amely ugyanúgy néz ki, mint az 1 vagy 100 dolláros bankó s a különbség csak az, hogy ez a bankó 10,000 dolláros bankjegy volt. “Honnan? ...” —kiáltott fel álmélkodva a salesgirl, ennél az egy szónál több, amit kérdezni akart, a torkán rekedt. A pincér egyszerűen és elfogadható magyarázatot adott a kérdésre: “Találtam. A klubban”. Megindult a nyomozás, ki vesztette el azt, amit a pincér talált. A klubban a detektívek hamarosan megtalálták azt a milliomost, aki a tízezrest elvesztette. A milliomos urnák nem tűnt fel, hogy eltűnt egy tízezrese? “Nem, mondta, nem tűnt fel, mert ilyesmi nem először fordult elő. A feleségem elcsent a zsebemből már máskor is tízezreseket.” Utóirat: Összesen 600 tízezres zöldhasu bankó van forgalomban. Egyet megtaláltak annak a repülőgépnek roncsai közt, amelynek lezuhanásánál W. Alton Jones, Eisenhower tábornok olajmilliomos barátja halálát lelte. A .Tó PÁSZTOR 7 ♦ * 4 t
