A Jó Pásztor, 1962. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-02 / 9. szám
A Jó PÁSZTOR 1. OLDAE SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE Irta: TÖLGYESY MIHÁLY — Vezessen hát be Modest, ura lakosztályába! Lát'ni akarom a vikomte otthonát! De vigyázzon magára, cn mindjárt észreveszem ám, ha rendetlenség van. Borravalót csúsztatott Modest kezébe. A szalonnál azonban nem ment beljebb! Ott leült egy zsöJlyébe s így szólt: — Ön azt mondta az imént, hogy ura igen rendet lenül járt haza. Nem tudja ennek az okát? — Nem tudom kérem! — Szomorú volt-e a legutóbbi napokban? — Bizony az volt. Annyit mondhatok, hogy nagy változáson ment keresztül. Azelőtt mindig vígan fütyii részve jött-ment, pálcájának kopogásával rendszerint fellármázta az egész házat, úgy hogy már mindenki messziről hallotta, hogy jön. Most csak akkor vesszük észre, hogy itt van, mikor már csenget. — Mi ennek az oka? — Sejtelmem sincs róla, kérem! — Nem keresték őt idegen férfiak? Különös kinézésű urak, talán kézbesítők vagy ilyesmi? — Nem kisasszony! Kézbesítő ugyan soha sem kereste, mert ennyire nem jutott a dolog, de egy-két uzsorásféle ember azelőtt gyakrabban kereste. A kisasszony is tehát adósságot gondol? — És most már nem gondolja? — Nem tudom kisasszony! Teljességgel nem tudok mit gondolni. Hanem valami nagy bajnak kell lennie' A jószágigazgató ur is itt van s mindig tanakodnak. — Hallotta-e, hogy a vikomte ur el fog utazni? — Az bizony meglehet, de nem beszéltek erről előttem. Hej, nem jó dolog az! Nagy csapás lenne reánk nézve, ha ezt a jó helyet elvesztenők és innét el kellene mennünk. — Tehát jó ur volt a vikomte? — Oh, nagyon jó, kár érte! Clairettenek könnyek szivárogtak szemébe. Valószínűnek látszott, hogy Viktor csakugyan adósságbr verte magát. Birtokait eladják s ő csupa szégyen'oő világgá akar menni! Ezt meg kell gátolni. Fölemelkedve igy szólt:; — Mondja meg nekem Modest, körülbelül mégi: mikorra várható a vikomte hazatérése? — Nem tudom, könyörgöm. A vikomte ur sem mit sem hagyott hátra, ennélfogva igén valószínű hogy éjfél előtt aligha lesz itthon. Clairette tehát elment. Már most mitevő legyem Csupa unalomból kihajtatott az elizei mezőre. Az éli zei utón haladtában egyszerre csak megpillantotta Viktort, ki ablak-sétát tartott egy ház előtt. A vikomte nem is látta, annyira figyelt a Godo: iini-íele villa ablakaira. Annyi már bizonyos, hogy Viktor nem a hitelezők arcát lesi oly sóvár tekintettel. Itt valami egész más: nak kell a dologban lennie! Kocsiját rögtön megállittatta és az ut közepén kiszállott, nem törődve a minden oldalról elrobogó fogatokkal. A következő percben ott termett a vikomte mellett. — Viktor, Viktor, — kiáltott. A vikomte hirtelen megfordult és kedvetlenül összeráncolta homlokát. — Hogyan jössz te ide Clairette? — Szép tőled, hogy már visszatértél és még csak meg sem látogattál engem, — kiáltott a leány hevesen. — Reményiem, Deloire ur nálad volt! — Ezt persze te elegendőnek tartod! Szólj, mit keresel te itt e ház előtt? A vikomte zavarba jött. Látta, hogy a jelenet már is magára vonta járók-kelők figyelmét, többen már meg is állottak, miután egy kis botrányra volt kilátás. — Az istenért, ne csinálj nekem itt jelenetet! Vártam itt valakit, akitől egész jövőm függ! Ezzel valóban igazat is mondott. Clairette azonban hitelezőt értett és igy szólt: — Deloire úrtól mindent tudok! El vagy merülve az adósságba. Azt is mondta, hogy a haditengerészetbe akarsz belépni, mert állás után kell látnod. De erre nem lesz szükséged! Nekem már van egy jó gondolatom! Jer, majd elmondom! Viktor, csakhogy szabadulhasson tőle, elfogadta az ajánlatot és elment vele, de csak a kocsijáig. Itt igy szólt: — Eredj haza kedvesem, majd utánad jövök. — Csak le akarsz rázni, Viktor! — Nem, ha mondom! Szavamat adom, hogy utánad jövök. Clairette most haza hajtatott. A vikomte boszus volt, de másrészt még is örült, hogy megszabadult ettől a lánytól. Egy darabig még várt, de miután nem láthatta meg Líviát, csalódottan eltávozott és a legközelebbi utcában várakozó kocsijába ülve, Clairette-hez hajtatott. A kis szőkeség örömsikollyal futott elébe. Nyakába borult és majd hogy agyon nem csókolta. — Viktor, édes Viktorom, csakhogy itt vagy! Oh szólj, szép volt tőled, hogy engemet igy elhanyagoltál és ily nagy nyugtalanságba ejtettél? Pedig jól tudod, hogy az egész világon nincs senki, aki úgy szeressen téged, mint én szeretlek. — Azt én elhiszem, de úgy gondolom, hogy jószágigazgatóm mindent megmagyarázott. — Oh édes Viktorom, — kiáltott Clairette könyezve, — tehát csakugyan tönkre mentél? — Egész oda vagyok! —- És nem lehetne rajtad segíteni, Viktor? — Attól a háztól várom üdvösségemet! Deloire ur oda is el fog menni és ha kedvező választ nem hoz . . . főbe lövöm magam! — Irgalmas ég, —- csapta össze kezeit Clairette 'rémülten. — Viktor, édes Viktorom, hogy beszélhetsz így! — Ez föltett szándékom! Clairette jajgatva dobta magát Viktor nyakába és rettenetesen kétségbe volt esve. Viktor lefejtette magáról a leány karjait és igy szólt: — Remélem azonban, hogy Deloire ur jól fog eljárni küldetésében és akkor életben maradok. Még eddig csepp hazugságot sem mondott és mégis eltakarta az igazi helyzetet. Deloire ur küldetését úgy is lehetett érteni, hogy abban a házban a hitelezővel vagy hitelezőkkel alkudozik és ettől függ Viktor jövője. — Viktorom, — szólt Clairette, — biztosítalak, hogy nincs okod kétségbe esni. Én segíthetek, rajtad! Nem kell neked okvetlenül állás után nézned. Lásd én már kigondoltam valamit. Azt a százezer frankot, amit nekem küldtél, kiegészítem megtakarított pénzemmel és ékszereim árával százötvenezer frankra, ezt járadékba fektetjük és habár nem is oly fényesen, nint most, de valamivel szerényebben mégis megélíettink. Ez megható lett volna. Valóban ez az eset példa léikül áll a párisi gr isettek történetében. Viktor egy percig szinte megilletődve nézett rá! Valóban, ez a leány sokkal jobbnak tűnt fel előtte, mint gondolta. Kár, hogy még csak most ismerte meg őt ) nemes oldaláról. De már késő. Szive most már vissza/onhatatlanul Líviáé. Igazi szerelemre csak ez lehet néltó, nem pedig egy krisette! — Nos, te erre nem is szólsz senyéit? —f kérdez-’ .e Clairette fájdalmasan megütközve. —Ajánlatod valóban igen szép, — mondotta Vik-or, —- de én mégsem fogadhatom el. Amit neked szántam, az kizárólag a te tulajdonod. Abból neked kell élned. Én majd megkísérlem más módon megélhetésemet biztosítani. •— Tehát nincs mentség, — kiáltott Clairette kétségbeesve. — Most nincs! Amit a végzet előirt, annak meg kell lennie. Gyönge ember annak ne álljon útjába. Élj boldogul, Clariette! A grisette velőtrázó sikolyban tört ki és a pamlagra rogyott. Viktor felhasználta ezt az alkalmat és elosont. Clairette csak nagysokára tért magához. Mint egy álomból felocsúdva nézett körül. A szobában rajta kívül nem volt senki. Csak lassanként jutott eszébe minden. Ő tehát el van hagyva! E pillanatban úgy érezte magát, mint egy halálra Ítélt a siralomházban. Ez a kis palota e pillanatban csakugyan siralomház volt reá nézve. Mindent, mindent elveszített, csak az élete maradt meg, de majd talán ezt is ellöki mailyen helyzetben ismerkedett meg vele vikomte Designy-Beserolles. A leány megtetszett neki, kezdte magát utána vetni és talált is alkalmat, hogy beszélhessen vele. A leánynak is megtetszett a csinos fiú. Mézes szavai nem is maradtak hatás nélkül. A gyönge teremtés, a magányos árva, kinek nem volt tanácsadója, nem tudott ellentállani a kisértés őrdögjének és hajlott a szép szóra. így történt, hogy Clairette kilépett alkalmazásából és előbb egy kisebb lakásba, majd utóbb jelenlegi kis palotájába költözött. Viktor nem akarta, hogy a szomszéd lakók mindig bámészkodjanak rá, valahányszor jön, vagy megy. Ez pedig, ha Clairette többed magával lakik egy házban, ki nem kerülhető. A vikomte vagyoni helyzete megengedte neki, hogy kedvese számára egy kis palotát béreljen és fogatot is tartson neki. Úgy is lett! Az egykori szegény tanító leánya egy elegáns házba költözött, rendelkezett vagy tizenöt szobával, volt cselédsége, fogata, kettő is, voltak gyönyörű toalettjei, értékes drágaságai és mindene, amit szeme szája kívánt. Boldog is volt, mert szerette Viktort és szerelmében nem goldolta, hogy ez valamikor máskép is lehet! A hét legjobb vicce Adula, a kongói központi kormány miniszterelnöke, egy, lánnyal sétál a pálmák között... — Mondd, Adula — kérdi, a lány, — ha vége lesz a katangai háborúnak, elveszel feleségül? — Nem — feleli Adula. — Miért nem ? — Mert ennyi háború után végre békét akarok. ADÓFIZETŐ KUTYA? Amint higgadtan fontolóra vett mindent, az a gyanú kezdett benne felmerülni, hogy nem úgy áll a dolog, mint ahogy mondják! Egy ember, bármilyen gavallér legyen is, tönkrejutásakor nem ad a szeretőjének százezer frankot, ha nem inkább megtartja magának! Világos, hogy azért jött ez a vén róka, hogy őt ilyen szép szerrel lecsittitja és elámitsa! Úgy számítottak, hogy százezer frankkal lecsillapítják fájdalmát. Egy közönséges grisette örvendve nyúlt volna a pénz után és könnyű szívvel mondott volna le. Az ilyenek rendszerint úgy gondolkodnak: gombház, ha leszakad, lesz más! Clairette azonban valamivel jobb volt ezeknél. Atyja valamikor szegény falusi tanító volt, derék jámbor ember, aki az istenfélelem és az erkölcsösség csiráit oltotta gyermekeibe, akik többen voltak, mint amennyit egy szegény tanító jól el bir tartani. A gondok és nehéz munka súlya alatt, végre összeroskadt a gyönge ember és meghalt. A család szétszóródott, mert a szegény özvegy utoljára képtelen volt gyermekeit eltartani. Nemsokára ő maga is belehalt, gyermekeit a sors szétszórta, mint vihar az oldott kévét. Clairette Párisba vetődött, kellemes külsejével csakhamar alkalmazást talált egy előkelő családnál, mint bonne, majd mint házikisasszony. És mégis máskép lett! Ha Viktor hirtelen meghalt volna ,ez is nagy csapás lett volna reá, de mégsem oly nagy, mint az a tudat, hogy őt elhagyja! Mert, hogy rosszakaratulag hagyta el, azt most már bizonyosnak tartotta. Gyanús színben tűnt fel előtte ama bizonyos ház előtt való ácsorgása is. Azt mondta, hogy üdvösségének forrása ama házban fakad! GLENS FALLS, N. Y. — ,J Bluff, Roy Fuller kutyája, nemrég elbitangolt és hete- 1 ken át nem mutatkozott. Egy napon aztán beállított a házt ba és 1961-es adóérme helyé| ben 1962-es lógott le a nyakláncáról. Arra a kérdésre, hogy ő fizette-e le az idei adót vagy másvalaki, Bluff nem tudott feleletet adni. Most már biztos,, hogy abban a házban van valaki, akit szeret! Hazugság volt, mikor azt mondták nekem, hogy vagyonilag tönkre ment! Oh, egy tönkre jutott embernek nincs kidobni való százezer frankja, és két ségtelen, hogy ezzel a pénzzel engem csak el akartak hallgattatni. De meg fogjátok tudni, hogy ki vagyok én! A szelíd Clairette bősz tigrissé változik át, midőn arról van szó, hogy megvédje jogait, miket szerelme árán szerzett! 36 FEJEZET. Az összeütközés Elemér attól a naptól fogva, melyen hazulról a legelső híreket kapta, szótlanná lett, környezete ezt az állapotot érthette, de igazi okát még sem tudta. Ez oly titok volt, melyet szivének legrejtettebb zugában csak maga Elemér érzett. Ez ellen az érzés ellen titáni erővel harcolt a boldogtalan ember. Egyfelől állott a kötelesség neje iránt, kinek életbenlétét kétségbe vonni alig lehetett, másfelől állott egy hatalmas szenvedély, mely kettős szempontból tilos. De vájjon egy érzelem elfojtására elég ok-e csak az, hogy tiltva van? Elemér jól érezte magában azt az egyenlőtlen harcot, melyet az ész folytat a szív ellen és rettegett annak következményeitől. Már ebből a szempontból is jó lenne férjhez adni Líviát. Ezáltal legalább ketté lenne vágva a gordiusi csomó. Hogy mit szól ehhez az ő szive? Eh, ki törődik ezzel! A napnak nagyobb részét lakásán kívül töltötte, amit környezete arra magyarázott, hogy eltűnt nejének nyomait keresi, az igazi ok azonban az volt, hogy nem akarta látni Líviát, mert csak igy remélhette leküzdeni azt a titkos szenvedélyt, mely benne a leány iránt keletkezett. Alfréd előtt tehát nyitva állott az ut. Már most igazán csak azon fordult meg minden, vájjon képes íesz-e megnyerni Lívia szerelmét. A levélhordó ma levelet hozott Magyarországból. Elemér éppen nem volt itthon, ez okból még senki sem tudta, mi van benne. Pedig mily kiváncsi volt Lívia. Minden hir, mely hazulról jött, rendkívüli érdeklődést keltett benne. — Bizonyára szívesen venné, ha mielőbb haza mennénk, — jegyezte meg Alfréd, ki éppen most jött hozzá a kertbe, ahol virágokkal bíbelődött. i — Igazán szívből örvendenék, ha ismét otthon Mehetnék, — válaszolt Lívia őszintén. Alfrédben e válasz nagy megelégedést keltett ■mert ebből azt vélte kivehetni, hogy nincs semmi, ami őt Párishoz kötné. — Elemért most bizonyára könnyen rá lehetne venni a hazamenetelre, — jegyezte meg Alfréd. — Sőt hiszem, hogy ez a levél, mely ma érkezett, siettetni fogja elhatározását. — Tudja ön mi van benne? — Sejtelmem sincs róla, de meg vagyok győződve, hogy Ilonkára vonatkozólag talán újabb részleteket tartalmaz. — Még nagy kérdés, vájjon Elemér Csillagvárra megy-e? — Miért kételkedik kegyed ebben? — kérdezte Alfréd meglepetve. (Folytatjuk.) 4. Becsületsértés A budapesti kerületi bíróságon játszódott le ez a két becsületsértési per. 1. Idős vénkisasszony imádott ölebére valaki azt a megjegyzést tette: ronda, korcs dög. A vénkisasszony becsületsértésért feljelentést tett, hangoztatva, hogy a kutyás törzskönyvezett japán selyempincsi, “akinek” öt őse ismeretes. Tehát a sérelem rettentő súlyos. A biró felmentő ítéletet hozott, azzal az indokolással, hogy csak személynek vanbecsülete, tehát csak személyt érh et bees ül e tsértés. 2. A piacon valaki drágállotta az árut, mire az eladó azt a, megjegyzést tette a vevőre: maga zsampli. A becsületsértési perben a bíróság hiába tanulmányozott ál egy csomó, szótárt, a szónak nyomát sei találta. , — Én sem tudom, mit je-, lent, — mondta a feljelentő, — de sértőnek érzem. A bíró sem tudta és ezért felmentő ítéletet hozott. Óvatosság is diktálta ezt a felmentő Ítéletet, mert — nem, lehet tudni, hátha hízelgő jelző a zsampli. Hong Hongba, hej!... NEW YORK. — Moj Ti Rión, 35 éves kínai mosodai munkás 10 évvel ezelőtt jött Amerikába. De valami hiba volt a beutazása körül s a Bevándorlási Hivatal elrendelte deportálását Hong Kongba. Moj Ti Kion kézzel-lábbal, ügyvédi segitséggel védekezett a deportálás ellen, sikerült is azt éveken át elkerülni, de végül is beteljesedett a végzett: a deportálási végzés érvényes lett. Paikkolnia kellett. De nem pakkolt. Főbelőtte magát . . . Két Borneo, két Julia SALERNO, Olaszország. — Szerenádot adott két szerelmes ifjú egy kislány hálószobájának ablaka alatt. Julia nem jött az ablakhoz, nem dobott le csókokat a fiuknak, ellenben kijött a házból a papa, hatalmas baltával a kezében és enyhén fejbevágta a két Rómeót. Kórházba vitték őket s ott mind a ketten azt mondták, hogy nem is a baltás papa lányának, hanem a szomszéd lakásban lakó kislánynak szólt a szerenád. Sorry, mondta (olaszul) a papa.
