A Jó Pásztor, 1961. július-december (41. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-20 / 42. szám
— Maga egy elvetemedett gonosztevő. De tudja meg, hogy azért nem fog megmenekülni. Van ám még egy tanúm, aki maga ellen fog bizonyítani. Ekkor berendelte a tanuk szobájából Darvainét, aki tudvalevőleg ápolónő volt a Medgyesy-féle elmegyógyintézetben. Az asszony meglehetősen el volt íogódva, midőn a bíróság elé lépett. — Mi a neve? —kérdezte az elnök. — Özvegy Darvainé. — Igaz-e, hogy ön egykor ápolónő volt Medgyesy elmegyógyintézetében? — Úgy van. — Igaz-e, hogy egy fiatal nőt hoztak oda, aki tényleg nem volt elmebeteg? — Ez is igaz. Én voltam az ápolónője. Nagyon sajnáltam szegényt s hamar meg is értettük egymást. Ő fel is kért engem, hogy tudósítsam férjét, Lorántffy Elemér urat, az ő ittlétéről. Ez nehéz dolog volt, mert az igazgató e tekintetben vas szigorral őrzött ellen minden levelet. Az ő hire és tudta nélkül semminek sem volt szabad az intézetbe jönni vagy onnét kimenni. Hugóm segélyével azonban mégis kicsempésztem a levelet. — Ez most mellékes, — jegyezte meg az elnök, — Most csak azt mondja meg, vájjon ismeri-e ezt az embert? Dinnyésre mutatott: — Oh ismerem, — válaszolt Darvainé. — Honnét ismeri? — Ott volt az intézetben s intézkedett a fiatal nő ügyében. — Igaz-e, hogy azt mondta róla, hogy a világon senki se bánná, ha meghalna? — Igaz bizony. Nagyon szerette volna, ha már harmadnap azt a hirt hallotta volna, hogy meghalt. Valahányszor jött, az volt első kérdése, él-e még? A hallgatóság ismét felzugott. Az elnök csendet parancsolt s az ápolónőt felhívta, hogy folytassa. Erre Darvainé a következőket adta elő: — Az igazgató valamikép megtudta, hogy a fiatal nagyságos asszony érdekében levelet csempésztem ki az intézetből. Emiatt engem elmozdított a fiatal no mellől és szobámba záratott, sőt veréssel fenyegetett. Levelemnek mindamellett lehetett hatása, mert Lorántffy ur nemsokára megérkezett és számon kérte nejét. — Hova rejtette őt az igazgató? — Erről nem bírok tudomással elnök ur, mert én akkor már szobafogságban voltam. — Mondja meg Darvainé, voltakép ki hozta az intézetbe a fiatal nagyságos asszonyt? — Egy doktor hozta, Nagy ur átvette és később Dinnyés ur minderről meggyőződött. Nagy ur később szintén kezdett kétkulacsoskodni s nagyon szeretett volna velem szövetkezni, főkép midőn látta, hogy én már tudok valamit. Féltette tőlem a koncot s maga szeretett volna mindent csinálni. — Mit ért ön konc alatt? — A fiatal nagyságos asszony ötvenézer forintot ígért arra az esetre, ha őt az intézetből kiszabadítjuk és ettől fogva ő maga szerette volna a szabaditó szerepét játszani, de ezt is úgy, hogy ne ártson vele a fiatal nagyságos asszony anyósának. Ezen szavak a helyzet komolyásága dacára, élénk derültséget keltettek, a tárgyalás eredményével az elnök annyira meg volt elégedve, hogy egészen jó kedvű lett s nem rótta meg a hallgatóság derültségét. — A helyzet egészen tisztázva van, — mondotta. — Tanuk és bűntársak egyenlő vallomásából kitűnik, hogy Dinnyés volt a főrendező, vagyis a főbiinös. Etekintetben önnek is lehetnek tapasztalatai, — tette hozzá Györgyhöz fordulva. A megszólított vállat vont. — Nekem ehhez már semmi közöm, — modontta. — De annyit tudok, hogy már akárhányat felakasztottak, ki sokkal ártatlanabb volt, mint ő. Az elnök a bizonyítási eljárást befejezettnek nyilvánította, mire a vád- és védbeszédek következtek. A vége az lett, hogy Dinnyés az általa elkövetett számos gaztett miatt összbüntetésül tiz évi fegyházra ítéltetett. A hallgatóság zajosan helyeselte az Ítéletet. Dinynyés legelőször is dühös szitkot röpített a közönség felé, aztán kikelt arccal fordult a birák felé és szinte tajtékzó ajkakkal kiáltotta: — Tiltakozom ez ellen az igazságtalanság ellen. Erre az elnök igy szólt: A nyilatkozatért böjttel szigorított két napi sötét zárkára Ítélem. A törvényszék ítéletét bírálni nincs joga, ám felebbezhet, ha abba bele nem akar nyugodni. — Hát az én panaszom — az semmi? Az én sérelmeimet nem orvosolja senki? — kiáltott Dinnyés. — Előbb ülje le a büntetését, majd akkor beszélünk róla, ha élünk, — jegyezte meg az elnök. — Éljen az elnök! — kiáltott a hallgatóság és a tárgyalóterem kiürült. Csak ketten maradtak vissza: Takács György, aki három évet kapott és Dinnyés, aki tiz évre ítéltetett. Nagy Aladár kisiklott, mert ellene vádat nem emeltek, szintúgy nem kutatták tovább dr. Faludyt sem, aki minden valószínűség szerint külföldre szökött. REGÉNY —2 Lorántffy képviselője különben is csak Dinnyésre fektette a fősulyt és annak megbüntetését kívánta, Ez most bekövetkezett és a szomorú családi dráma ezáltal a bíróság előtt befejezést nyert. XXVII. FEJEZET. Az uj gentleman. Párisban az elizei utón egyszerre megélénkült a Goldoni-féle nyaraló, mely majdnem másfél évig üresen állott. A lebocsátott redőnyök, a zárt ajtók, a néptelen kert, azt a benyomást tették, mintha a ház nyáron is téli álmát aludná. Az arra sétálók szinte már megszokták ezt a látványt és úgy találták, hogy ez talán már nem is lehet máskép. A villának azonban egy éjen át lakója támadt. Reggelre az elizei ut törzssétálói egyszerre felhúzva ta-' lálták a redőnyöket, a szobákat szellőztették és a kerti' utakat egy munkás összesöpörgette. Egyik is, másik is megállóit, rábámult a nyaralóra és fejét csóválva tovább ment. A kiváncsiabbak azonban megállották és várták, mig kijön valaki, akit megkérdezhetnek és kíváncsiságukat ez által kielégíthetik. De igen kevés volt az, amit megtudhattak. A nyaralót ügynök utján bérelte egy idegen ur, a bért megbízottja által egy félévre előre kifizette és az éjjel, amint megérkezett, mindjárt be is költözött. Hogy kicsoda, honnét jött, családos-e, azt még eddig senki sem tudta. Sőt a sebtiben felfogadott személyzet még nem is látta őt. Ez vajmi kevés volt a kíváncsiság kielégítésére. De utoljára is kinek mi köze hozzá? A nyaraló arra való, hogy valaki kibérelje és ha valaki kiveszi, megengedett dolgot cselekszik és nem köteles senkinek sem számot adni arról, hogy honnét jött, és meddig szándékozik itt maradni. Vannak azonban a kiváncsiak között kitartók, akik nem tágítanak, ha egyszer valamit fejükbé vesznek. Ezek között volt egy-kettő, akik mindenkép látni akar ták az uj bérlőt. A szerencse egyszer csakugyan kedvezett nekik, mert egy szép napon egy magas erőteljes alak hagyta el a nyaralót. A haja szénfekete, itt-ott fehér szálakkal vegyítve és hosszú fürtökben borult vállaira; gondosan fésült szakálla csaknem övig ért, sürü szemöldöke szinte parancsoló kifejezést adott az egész arcnak. Hamarosan nem is lehet tudni, hogy micsoda? Inkább művésznek, vagy tudósnak néz ki, mint politikusnak. Később az a nézet szivárgott ki a szolgák utján, hogy alighanem régiségtudós, mert igen sok drágaságai és antik tárgyai vannak. Vagy az is lehet, hogy valami igen gazdag magánzó, aki Párisban akarja élvez ni az élet örömeit. Hogy minő nemzetség beli, azt sem lehetett tudni. A szolgák úgy mondották, hogy franciául, angolul, németül egyaránt beszél. Családja nincs, hacsak majd utána nem jön. Ez igy tartott néhány napig. Ezalatt az idegen ur egészen berendezkedett a nyaralóban. Most kitűnt, hogy Sir Archibald Bulwer a neve és Amerikából jött — legalább ő úgy mondta. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy egy amerikai milliomost gyanúsítsanak benne. Nem egy példa van rá, hogy meggazdagodott amerikai tőkepénzesek Párisban telepednek meg, mert csak itt van igazi élet. New York, vagy Philadelphia a megfeszített munka városa; ott az emberek csak dolgoznak, kenyér és pénz után rohannak. Páris azonban az a hely, ahol mulatni és az összeharácsolt milliók kamatait igen szépen élvezni lehet. Az érdeklődés egyre jobban fokozódott az amerikai nábob iránt, kit már most egész biztosan többszörös milliomosnak tartottak. Csak az tűnt fel, hogy miért költözött be éjjel? A szolgáknak még azonkívül az is feltűnt, hogy a háznak egy része el van zárva, abba senkinek sem szabad bemenni. Úgy gyanították, hogy bizonyosan ott vannak felhalmozva értékesebb kincsei. A felcsigázott képzelet most váltig azon ábrándozott, hogy ugyan mennyi kincs lehet ott egy rakáson? Azon is tűnődtek, hogy Sir Archibald hogyan fogja magát berendezni és miképen fogja az életet magára nézve kellemessé tenni. A nyaraló kezdett lassankint élénkülni. Archibald Bulwer beiratkozott egy előkelő klubba, ismeretségeket kötött, látogatásokat tett, vendégeket fogadott, szóval belemelegedni kezdett a párisi életbe. Az operában páholyt tartott, szintúgy a többi színházakban is, miáltal a hölgyvilág érdeklődését is magára vonta. Ha páholyában megjelent, mindert látcső feléje irányult s a divathölgyek feltűnő módon igyekeztek magukat észrevétetni általa. Sokan éppen azért találták érdekesnek, mert excentrikusnak látszott. Olyan hosszú haj, mint az övé és mellig érő szakáll Párisban egyáltalán nem divatos; mindamellett sokaknak tetszett, sőt hamisítatlan mexikói viseletnek találták, mely még Párisban is megállja helyét. Archibald Bulwer azonban még eddig érzéketlen maradt a szép delnők figyelme iránt s egyáltalán nem mutatott hajlandóságot arra, hogy bármelyikkel megismerkedjék. Az üzletember azonban még most is kirítt belőle, mert különös előszeretettel leginkább a pénzvilág arisztokratáinak ismeretségét kereste. Rövid ittléte alatt már három nagy pénzintézet igazgatóival lépett szorosabb barátságba. Egy Ízben ismét társaság volt nála. Lakoma után a vendégek előbb a dohányzó szobába vonultak, majd a nyaralónak úgynevezett régiségtárát is megtekintették. Akinek kedve tellett régiségekben, annak ugyan bő alkalma volt eme kedvtelésének kielégítésére. Bernardy bankigazgatónak azonban feltűnt egy csomó vert aranyrud, melyek egy csinos ládikában voltak elhelyezve. Ez mi? — kérdezte. — Ez az én saját termésem, — válaszolt Bulwer egész nyugodtan. — Hogy lehet az, monsieur? Ha a borról mondaná, hogy saját termése, azt érteném. De mikép mondhatja, ezt az aranyról? — Azért mondhatom, mert én termeltem. — Ah, tehát önnek aranybányája is van? — Véletlenül rájöttem birtokomon egy gazdag aranyérre s egy kis ásatás után oly sok aranyérére bukkantam, hogy ennyi szinaranyat olvasztottam ki belőle. — Ön természetesen üzembe vette a bányát. — Világért sem. Minek vesződjem én még ezzel is? Van miből élnem. Az aranyrudak most általános érdeklődést keltettek. Hamarosan kiszámították, hogy mekkora értéket képviselnek s mennyit jövedelmezhetne a birtok, ha az aranybányászatot ott meghonosítaná. ' Erre Archibald Bulwer ismét csak a fejét csóválta. — Én már ilyenbe nem kapok, — mondotta. -4- Én megszedtem magam. Majd aki holtom után átveszi, az kezdheti a földet túrni tetszése szerint. — Vannak-e örökösei? —- kérdezte vióomte Sarcey. — Nekem? Talán vannak. Én azonban már húsz év óta nem törődöm velük. Lehet, hogy már életben sincsenek. Én mint szegény iparbslegény vándoroltam ki Amerikába. A sors szeszélye Mexicoba vetett. Ott beálltam csordásnak egy báromtenyésztőhöz. Ez a mesterség azonban nem tetszett nekem s a szolgálatból kilépve, egy telepitvényhez álltam be munkásnak a gyapotmezőkre. Megtakarítva magamnak egy pár dollárt, a legelső alkalommal kivándoroltam oda, ahol olcsó földeket kínáltak. Összevásároltam néhány holdat s megkezdtem a gazdálkodást. A szerencse kedvezett, mert területem egyre nőtt kiterjedésben. Tiz esztendő alatt annyira vittem, hogy én voltam messze földön az első telepitvényes. — És családja nincsen? — Nincs uram. A nehéz munka közben nem értem rá családot alapítani. Húsz évig dolgoztam, mint egy igavonó állat, paost azonban egyszer én is ember akarok lenni. Van miből. Birtokoríitól eltekintve, tőkéim hoznak annyit, hogy a legnagyobb fényűzést is megengedhetem magamnak. Minek kezdjek hát öreg napjaimra bányászatot? — Pedig már azt a sok aranyat a föld gyomrában hagyni, — jegyezte meg a bankigazgató. — Már én az utódokra bízom, hogy a föld kincseit hozzák napfényre. Én azzal is beérem, amit a szántóföld terményeivel szereztem magamnak. A bankigazgató különös érdeklődéssel nézte az aranyrudakat s nem tudott betelni nézésükkel. A többi vendégek vegyes érzelmekkel hallgatták a háziúr elbeszélését. Vicomte Sarcey orrát fintorgatta, midőn meghallotta, hogy Archibald Bulfer valamikor csordás volt. Többen azonban épenséggel nem ütköztek meg ezen, mert Amerikában éppen a leggazdagabb milliomosok igen szegényen kezdték. Bernardy bankigazgató a következő napon is eljött s megint az aranyokra vitte át a beszédet. — Monsieur, — mondotta, — mindez, amit ön nekem tegnap elbeszélt, még egyre itt motoszkál a fejemben. Attól a sok aranytól, ami még a föld alatt van az ön birtokán, nincs nyugtom. Tudja-e, hogy ön nagyon rosszul teszi, hogy ott bányát nem nyit? — Oh uram, — válaszolt Archibald, — abba én már bele nem kapok. Nincs már ahhoz a kellő erélyem és kitartásom. — Adok én önnek egy eszmét, Monsieur. Alakítsunk egy részvénytársaságot az ön birtokán levő aranykincs kiaknázására. Ön ezáltal igen tekintélyes nyereségre tenne szert, úgyhogy még a kis ujját se kell megmozdítani. L (Folytatjuk) ä 7. OLDAE " EMBERRABLÁSÉRT ELFOGTAK CLEVELAND, 0. — Az FBI letartóztatott egy E. 75- ik utcai magánlakásban egy 34 éves néger asszonyt azon a cime,n hogy augusztus 27-én North Carolináiban elrabolt egy fehér házaspárt. Az FBI már régen kereste Mrs. Mallory-t, mivel azután, hogy a legfelsőbb bíróság grand jury-je emberrablással vádolta meg Monroe, N. C.ben, megszökött onnan. Az emberrablás áldozatai Mr. és Mrs. Bruce Stegall voltak és az eset a nyári összeütközések alkalmával történt néger és fehér csoportok közt. Mrs. Stegall vallomásában, miután férjével együtt eleresztették, elmondotta a bíróságon, hogy Mrs. Mallory egy felfegyverzett csoporttal, a 36 éves Robert F. Williams lakására vitte őket, aki közismert volt harcias verekedései révén és lelkes báimulója Oastronak. Williams házában megkötözték őket és fegyvereikkel hadonásztak az arcuk előtt, Williams'pedig felhívta a rendőrséget és felajánlotta' hogy hajlandó letartóztatott négerek s zaba do n bocsátás a fejében elengedni a Stegall házaspárt. Később a hatóságok megállapították, hogy Mrs. Mallory kötözte meg a házaspárt. Williams azóta Kubába menekült, állapította meg a rendőrség. Mrs. Mallory Herbert A. Horn U. S. főbiztos elé került, aki őrizetbe helyeztette. A POLLID ELLEN WASHINGTON. — A Publie Health Service jelenti: a közeljövőben uj polio-ellenes gyógyszer kerül forgalomba, amely az eddiginél valószínűleg hatásosabb lesz. A PHS egyúttal felhívja az amerikai közönséget: mindaddig, amíg az u.i gyógyszer forgalomba kerül, vegye igénybe a Salkféle oltóanyagot ,amely a jelen pillanatban az egyetlen hatásos orvosság a polio mindhárom formája ellen. Fasttacs puli panasza Én egy fekete kis pulikutya vagyok, aki nem künn a pusztán, hanem benn a városban születtem. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, mert a gazdámnak itt, Miskolc közelében, Tapolcán van egy kis kertes week-end háza, ahová engem minden hét végén kivisz, hogy kedvemre kutyálkodhassak. Tekintve, hogy Tapolca Miskolcitól hat kilométernyi távolságra van, és oda csak autóbusz viszi az utasokat, gazdám megkérvényezte a busz-vállalatnál, hogy szájkosárral a hátsó peronon utazhassak. Az engedélyt megkaptuk, és én két év óta boldogan járok Tapolcára hétvégi ficánkolásra. Néhány héttel ezelőtt egy uj kalauz néni szállt fel a buszra, és felszólított minket, hogy azonnal szállj unk le. Az utazóközönség nagyon felbátorodott ezen — mondván, — hogy még Pesten is utazhat a kutya, ha jegye van. De a kalauz néni nem engedett és rendőrt hozott, aki, miután látta, hogy igazolványom s a jegyem rendben van engedélyezte utazásomat. A közönség lelkesen megéljeneze a rendőr bácsit, és mi utaztunk tovább. Igen ám, de a kalauz néni nem hagyta annyiban a dolgot, az autóbusztársaságnál panaszt tett ellenem, és amikor legközelebb utazni akartunk Tapolcára, leszállítottak a buszról, és még az igazolványomat is elvették. Kérdem én most, mit csináljak: ugassak, vagy fussak a busz után ? Pamacs Miskolc, Vásártér ut 15. A Jó PÁSZTOR Irta: TOLGYESY MIHÁLY SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE
