A Jó Pásztor, 1961. július-december (41. évfolyam, 27-52. szám)
1961-09-22 / 38. szám
Irta: T0LGYESY MIHÁLY A józan ész világa mellett belátta, hogy Livia nem lehet az övé. Nem csak azért nem lehet, mert még nincs biztosan megállapítva, vájjon Ilonka életben van-e még, vagy sém. De leginkább azért nem lehet az övé, mert vérrokonság van kettőjük között! Hej, miért kellett ennek egyáltalán nyilvánosságra jutnia! A következő napokon Elemér mindig úgy intézte a dolgot, hogy Alfréddel minél kevesebbszer találkozzanak. Ezt Alfréd jól látta s szivében hatalmas ellenszenv kezdett gyökeret verni Elemér ellen, ki ime egészen megfeledkeztt nénjéről s most ezt a tapaszta-1 latian leányt akarja magáévá tenni. Lehetséges ez? Szinte nem akarta elhinni, hogy Elemér ilyesmire képes legyen. És mégis minden jel erre mutat. Utoljára is szerencsének tarthatná a leányra nézve, ha egy Vereskövi Alfréd báró komolyan érdeklődik iránta. Miért akarja tehát elvonni ezt a leányt ettől a szerencsétől? — Talárt anyámat tekinti, — gondolta magában Alfréd. — Mindazok után, amiket ő maga tett, nem gondolnám, hogy az én anyámra több tekintettel legyen, mint az övére! Mégis csak oda lyukad ki minden, hogy ő maga is szerelmes a szép leányba. De ő nem veheti el. A világ most már tudja, hogy nővére, Livia is tudja ezt! Szereti őt, mint fivérét, de másféle szeretettel semmi esetre sem! Ez az egy volt az, amibe Alfréd reménykedett. > XXV. FEJEZET. Egy bizonytalan hir. A kömlővári katasztrófának hire elterjedt az egész környéken. Senki sem akarta elhinni, hogy a gróf titkon haramiafőnök volt s mint valami török basa, egész háremet tartott rablott nőkből. De ezt már nem lehetett többé kétségbevonni, mert a bíróság erre nézve meggyőző bizonyítékoknak jutott birtokába. Ezt egyébiránt Ilma és Nedda vallomásai is kétségtelenné tették. A legmegcáfolhatatlanabb bizonyíték volt magának a kastélynak légberöpitése! Ez volt Kömlővárynak utolsó müve, mellyel sötét pályafutását befejezte, ha ugyan befejezte. Az általános feltevés az volt, hogy a kastéllyal együtt maga magát is légberöpité, vagy legalább is az égő romokban lelté, halálát áldozatával együtt. Ez valószínűnek is látszott, de kétségbevonhatatlanul bebizo nyitva nem volt. Midőn a tűz egészén elhamvadt, Pirjés vizsgálóbíró a kolozsvári rendőrfőnök társaságában még egyszer kiment Kömlővarfá, helyszíni szemlét tartani. Mindketten abbán a meggyőződésben voltak, hogy ha Kömlőváry gróf Ilonkával együtt bennégett, akkor megszenesedett testüknek ott kell lennie az üszkök között. Mert a tapasztalat bizonyltja, hogy tűzvész alkalmával a lángokba szorult emberek nem égnek el egészen, mindig marad annyi, hogy az emberi test mivoltát, habár megszenesedett maradványaiban, mindig fel lehet ismerni. A vizsgálóbíró fogadott munkásokkal felhányatta a törmeléket az üszkökkel együtt, de a leggondosabb keresés mellett sem találtak megszenesedett holttestekre. Ezen körülmény azt a gyanút keltette bennük, hogy hátha elmenekültek? De hogyan? Lehetségés, hogy a kastélynak mégis van egy földalatti titkos kijárójá, melyen át Kömlőváry Ákos gróf zsákmányával együtt lemenekült. Neki láttak tehát a földalatti részek átkutatásának. Azt a folyosót, melybe akkor Kömlőváry a kolozsvári rendőrkapitányt vetette, hamar megtalálták. Jobbra balra látszottak még a kazamaták. A robbanás a földalatti pinceboltokban úgyszólván semmi kárt sem csinált, mert ezek a sziklába voltak vájva. Megnézték a vermet is, mely a földalatti patak medrébe vezetett. Lajtorján leereszkedtek a mélységbe s tapasztalatból ismételve meggyőződtek, hogy Kömlőváry ezen az utón el nem menekülhetett másodmagával. Keresni kellett tehát, nincs-e valahol másutt olyan egérut, melyen át lehetségessé vált a szökés? A földalatti pincebolt falazatát beható szemle alá vevén, egy vasgyürüt pillantottak meg a falban, melynek rendeltetése vagy célja látszólag semmi által sem volt indokolva. A rendőrkapitány beléje kapaszkodott s megrántotta. Az eredmény meglepő volt. A sziklafal ketté vált s egy sötét földalatti folyosó nyílt meg előttük. Hamarosan nem mertek belemenni, mert nem tudták, mit rejt magában a titkos alagút? De meg kellett kísérelni. A nyílásba követ hengeritettek, hogy el ne záródjék, aztán viasztekercs fénye mellett Isten nevében bementek. A folyosó elég magas és széles volt, úgy hogy kényelmesen lehetett menni, boltozatáról azonban pókhálók lógtak alá, a talajon és oldalfalakon undok fér-Ä Jó PÁSZTOR gek mászkáltak. Jó sokáig mentek már és még mindig nem érték el a végét. De azért nem fordultak vissza. Ha vtLó az, hogy a gróf ezen át menekült el, akkor végéneid is kell lennie. Végre a sziklába vájt lépcsőhöz értek,bnely a magasba vezetett. — Itt lesz a kijáró, — szólt Felvin<zy reménykedve. Mindketten felmentek a lépcsőfokokéi. Most még egy folyosóba értek, mely azonban az előlinél jóval szárazabb volt. Egyszerre csak valami kemény tárgyba botlott a rendőrkapitány. Fel is szisszen 't mert megütötte a lábát. Lába elé világítva, egy ládát pillantot n,e?; raely éppen a folyosó közepén feküdt, úgy hoc., akárkinél, is belé kellett ütköznie. Hogyan kerülhetett ide ez a láda és mi van benne? A kapitány lehajolt és megvilágította. Régidivatu tölgyfaláda volt, vas sarokkal és dupla zárr ]. A régiek ilyen ládában szokták kincs' jket őrizni. Vájjon most is kincs van-e benne? — Lehet, hogy ez a láda már évszázadok óta van itt, — jegyezte meg Pirjés. — Talán a r?gj háborús világban, midőn a várőrség, vagy a vár Parancsnoka erre menekült, hozták ide a ládát s vagy a; idő rövidsége, vagy egyéb okból nem bírták már mag íkkal vinni. Próbálták kinyitni, de nem sikerült. Felvinczy egyik sarkán alányulva, emelni is próbált; s igen súlyosnak találta. Hátha kincs van benne? — Ezt később is megnézhetjük, — mi ndotta Pirjés. — Most menjünk tovább; én hiszem, hogy a kijárás már nem lehet messzire. Ezen reménye mégis valósult. Csakhamar egy kanyarulathoz értek, ahonnét világosságot pillantottak meg. A sikátorból a barlangba, onnét pedigj'a szabadba értek. | — Csodálatos, — szólt Felvinczy. — Vallóban nagyszerű gondolat volt a régiektől a földalatti /folyosót ez zel a barlanggal összeköttetésbe hozni. A barlang ezen a félreeső helyen talán nem is voh ismeretes. Legalább semmi sem mutatot( arra, hogy emberek valamikor megfordultak volna bejhne. És mégis, ha a gróf menekült, csakis efcen az utor, juthatott ki a szabadba! — De most nézzük meg, mi van azzal a ládával, — szólt Felvinczy. — Nagyon kiváncsi vagyok, hogy ugyan ki hagyta itt? A menekülő gróf-e, jvagy pedig valamelyik őse, ki az ostromló ellenség |lől ,ezen az utón hagyta el a várat, a ládát azonban- barmi okból már magával nem vihette s azóta évszázadokon át itt maradt ezen fejtett helyen. Visszatértek tehát a folyosóba s közös erővel kihozták a nehéz ládát. Mindkettőjüknek a homlokáról csörgött a verejték, midőn a barlang fenekére letették, — Terringettét, — fújt nagyokat Felvinczy, — olyan nehéz, mintha, ólom lenne benne. A világosra húzván á ládát, látták, hogy le van lakatolva. Felvincv követ keresett és azzal le is verte mindkét lakatot. Mindketten meglepetve kiáltottak fel. A ládában gondosan egymás fölé rakva, arany rudak voltak. így a láda tartalma megér egynéhány százezer forintot. A vizsgálóbiló kiveit egy aranyrudacskát s megnézte. A végén bélyeg volt bele nyomva. — Ah, most már értem a dolgot, — kiáltott. — Ezek az aranyrudak a pojemi bányából valók. Egész határozottan emlékszem, hogy ott vakmerő rablótámadás történt, mely alkalommal a bánya aranyrudkészletének legnagyobb részét elrabolták. — Igen, igen, én is emlékszem rá, — válaszolt Felvinczy. — Én is nyomozást teljesítettem ebben az ügyben, de sikertelenül. A vakmerő rablóknak nem lehetett nyomukra akadni. Most már meg van fejtve minden. A rablást Kömlőváry emberei követtjék el. A kincs az ő kastélyában lappangott. A szökése alkalmával bizonyára magával akarta vinni, az utolsó pillanatban nyilván egyebet gondolt s itt hagyta. — Ez mind csak merő következtetés, jegyezte meg Pirjés. — Lehet, hogy Kömlőváry erre vette útját, de ez nem egészen bizonyos. — Én pedig bizonyosnak tartom, — szólt a kapitány. — Nyilván nem bírta magával vinni, a kincset, ennélfogva ezt a ládát kénytelen volt itt hagyni. Nehéz szívvel tehette, annyi tény. Pirjés még figyelmesbben nézte a rudpcskákat s az évszámot is megtalálta. A bányaigazgatóságoknál ugyanis szokásban van minden aranyrudat a termelési évszámmal is ellátni. Ezek az aranyrudacskáík mindöszsze csak pár évesek voltak, tehát a régi időbőjl nem származhatnak, ez bizonyos. De még mindig kétséges, vájjon Kömlőváry hagyta-e itt menekülése alkalmával? Vagy talán Imások voltak a rablók, akik ezt a barlangot ismerve, lide hozták a rablott kincset, miután itt vélték legbiztosabbnak. — Ezt az eshetőséget én nem tartom valószínűnek, — mondá a rendőrkapitány. — A rudacskákon levő évszám egyezik a rablás évszámával. Az időre egész határozottan emlékszem. A rablóknak akkor semmikép sem lehetett nyomukra jönni. — Ez még nem bizonyíték a gróf ellen, kdpitány ur! — Tudom, bíró ur! De azt is figyelembe kell venni, hogy más rablók ide nem hozták s nem is hagyták volna itt három vagy négy éven át! Mert akkor minek rabolták volna? Én tehát úgy képzelem magamban a dolgot, hogy ezt a vakmerő rablást Kömlőváry emberei követték el, a kincs őrzés végett Kömlővárba került, ahol bizonyára senki sem sejtette. A gróf menekülésekor magával akarta ugyan vinni, de valami váratlan körülmény meggátolhatta őt ebben. Ha valaki más hozta volna is a ládát, bizonyára itt nem hagyta volna. Pirjés kénytelen volt megadni magát. Minden arra mutatott, hogy csakis a menekülő Kömlőváry gróf hagyhatta itt ezt a kincses ládát. A másik kérdés az volt, vájjon egyedül menekült-e, vagy másodmagával? A valószínűség amellett volt, hogy Ilonkát is magával hurcolta! De hova és mi célból? Miután már láthatta, hogy a fiatal nő nem szereti őt, miért nem csukta őt is oda, ahova a két leányt? Bizonyára nem tudott lemondani róla, vagy csupa bosszúvágyból nem akarta, hogy Ilonka visszakerüljön Eleméihez, kit mindenek fölött gyűlölt. A harmadik kérdés az volt, mi történjék a talált kinccsel. Ki fogja innét elvinni? És honnét kerítsenek hamarosan embereket, akik elvigyék? De mindez másodrendű kérdésnek látszott ahhoz képest, hogy mi történt Kömlőváryval? A kincses ládát egyelőre visszahozták a sötét háttérbe s hamarosan a könyéken nyomozást tartottak. Falu nem volt a környéken, csak szétszórt pásztorkunyhók. A legelsőbbe bementek. Egy rongyos aszszonyt találtak ott, két rongyos gyerekkel, akik az idegenek láttára félve bújtak el a kunyhó zugába. Maga az asszony nagy zavarban volt s hamarosan magára igyékezett valamit kapni, mert igen hiányosan volt öltözve. A vizsgálóbíró nem bírta kitartani a kunyhóban, oly nehéz kellemetlen szag volt benne. Kimentek tehát a szabadba s az asszonyt is kihívták. — Mondja csak jó asszony, mióta laknak maguk itten ebben a viskóban? — Már hat esztendeje, uram! — Mivel foglalkozik egész nap? — Ételt hordok az uramnak, mosok a gyerekekre, mikor ráérek, megkapálom a ház végén levő krumpliföldet és segítek az uramnak a jószágot ellátni. Sajtot is csinálunk és azt én hordom be a vásárra eladni. — Emberek járnak-e erre? — Nem igen, — csóválta a fejét a pásztorné. —1 Nem emlékszik, hogy egy ur meg egy úri no erre járt volna nem régiben? — De igen, — felelt erre az asszony élénken. — Néhány nap előtt egy ur jött ide, áléit nőt hozva magával. Azt mondta, hogy szegény neje megcsúszott a hegyen s ijedtében elájult. Itt is hagyta, míg a kocsiját elhozták. — Milyen volt a nő? — kérdezte most a kapitány. —■ Szép fiatal szőke nő volt, úgy sajnáltam szegényt. — Lorántffyné volt, — szólt a rendőrkapitány a vizsgálóbíróhoz. — Mi történt azután? — tette hozzá az asszonyhoz fordulva. — A szép nőt letette az ur ide erre a szalmaágyra, ő maga pedig elfutott, mint mondta kocsiért. — És az idegen nő ezalatt nem tért magához? — Nem instálom. — Az idegen ur hozott-e kocsit? — Igén, hozott egy hintót. Abba tették az áléit nőt és sietve elmentek. — Ki volt akkor azzal az úrral? — Csak a kocsisa, kérem. — Mit gondol hova mentek? — Azt nem tudom, instálom, de nagyon messzire mehettek, mert elől is, hátuL is ládák voltak felrakva, a lovak csak nagy nehezen bírták indítani. A kapitány és a vizsgálóbíró egymásra nézett. Már most bizonyosnak látszott, hogy az idegen ur, aki az ájult nőt ide hozta, nem lehetett más, mint Kömlőváry De honnét keríthetett hamarosan kocsit? A kapitány pénzt vett elő s igy szólt: — íme adok magának öt hatost, amiért most feltartóztattuk. Tud-e még valamit? Az asszony örvendve kapott a pénz után. Öt hatos nála már nagy pénz volt, sokszor a vásárról se hozott ennyit haza, pedig olyankor még sajtot is kellett azért a pénzért adni. Örömében el is felejtett válaszolni a kérdésre. — Nos? — kérdezte még egyszer a kapitány. Egyebet már nem tud? — Nem tudok, instálom. Csak annyit láttam, hogy errefelé mentek. Románia felé mutatott. Az urak tehát ennyivel is beérték és visszafelé indultak. A barlangban levő kincset a biró őrizte, a kapitány pedig ugyanazon az utón, melyen jöttek, visszatért a kastélyba, ahol a munkások türelmetlenül várakoztak rájuk. (Folytatjuk) 7. OLDAE ^ A hét legjobb vicce Élt egyszer Arábiában egy kereskedő. Karavánjai mész-, sze vidékeket bejártak és hozták és vitték az árut és hozi. ifák és vitték a pénzt. Egyik nap igy szólt a kereskedő a feleségének: Idefigyelj dushaju Zulejkám . . . Olyan nagy az áruforgalmam, hogy erre már a kalifa fel fog figyelni. Alkalmaznom kell egy ügyes könyvelőt, aki rendben tartja üzleti dolgaimat és kezeli a pénztáramat. ■ — Vágy hát fel egyet, óh uram — mondá alázatosan , Zulejka, aki kövér volt, mint a legkövérebb teve és még kétszer olyan kövér. — Két ügyes könyvelőt ajánlottak nekem, — folytaié a kereskedő. — Az egyiknek az a hire, hogy nagy tolvaj, a másiknak meg, hogy nagy nőesábász. Mit ajánlász, szivem kövérebbik fele, melyiket alkalmazzam? — A másodikat, óh uram, — feleié habozás nélkül Zu- > lejka. Mert inkább csábítson el engem akár tízszer is, minthogy téged egyszer is meglopjon ... SZERKESZTŐI , ÜZENETEK I. B., East Hartford, Conn. — Azt Írja, hogy julius 15-én lett 62 éves és kérdi, kaphat-e Social Security nyugdijat a következő adatok alapján: 1957 szeptemberijében jött Amerikába. 1958-ban dolgozott június 20-tól november 20-ig, továbbá 1959 junius 16 óta mostanig. Nos, mindenekelőtt tudnia kell önnek — és minden más érdekeltnek —, hogy a Social Security törvény szerint nem minden három hónap számit , egy negyedévnek, hanem csakis kalendáriumi negyed-; évek számítanák, tehát: jatt uár-február-március, azután . április-május-junius és igy to-, vább. Tehát önnek 1958-ból csak egy beszámítható negyedéve van, 1959-ből pedig a két utolsó negyedév, 11961-" ben pedig júniusig bezárólag két negyedéve, összesen öt ; negyedév. A nyugdíjjogosult- ’ sákhoz azonban 11 negyedév : szükséges. ] Eszerint ahhoz, hogy nyug- ; díjra jogosult legyen, még jó- í ideig dolgoznia kell, de már J most tudnia kell, hogy a jövő ; évben már 12 negyedév lesz 1 szükséges, aztán 13 negyedév, ! és igy tovább, minden évből egy negyedév. Minthogy továbbá ön a messzibb jövőre is gondol már i és kérdi, hogy a Social Secur- í íty hivataltól kaphat majd, havi nyugdijak helyett, egy egyszeri “végkielégitést”, mert nem szándékszik végleg az Egyesült Államokban ma- . radni — erre az információnk | az, hogy .ilyesmit, végkielégi- I Élést, a törvény nem ismer. Zoltai Sándor kinevezése CLEVELAND, 0. — Zoltai j Sándort, aki őrnagyi rangban ; szolgált Canton, 0.-ban az Üdv Hadseregben, kinevez- ; tók a Salvation Army észak- j ohioi propaganda irodájának titkárává. Zoltai Lorainban végezte a középiskolát és 1940 í ben az Üdv Hadsereg tiszt- j képző iskolájának volt a tagja New Yorkban. í• '• I SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE
