A Jó Pásztor, 1961. július-december (41. évfolyam, 27-52. szám)

1961-09-15 / 37. szám

28. OLDAL A Jő PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR A magyar Sasfiók (THE GOOD SHEPHERDJ _________Founder: B. T. TÁRKÁNY alapított»________ Megjelenik minden pénteken Published every Friday Irta: KRÚDY GYULA Nagyapával a vásáron Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY 8*erkesztt'»ég és kiadóhivatal — Publication Office 173« EAST 22nd STREET CLEVELAND 14. OHIO Telefon: CHerry 1-5905 ELŐFIZETÉS! így évre __________ vei évre__________ DIJAK: _$6.00-$3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year _______________$6.00 Half Year___- _____$3.60 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio A mult század ötvenes évei­ben egy szomorú fiatalember lakott Pesten, a Józsefváros­ban, még pedig abban a ré­szében a városnagyednek, amely nem esett ugyan mesz­­szire a lármás, forgalmas Kerepesi úttól, amely már ak­kor is a főváros leghangosabb \ SZÓLALJON MEG A CSILLAGJÓS! “Az én nagy szám az én legerősebb fegyverem’’ szokta mondani Kruscsev. Van valami igazság ebben: csakugyan, atombombás fenyegetőzései itt és ott meg­­félemledést, meghunyászkodást eredményeztek. Bejelentve százmilliós atombombáját, Kruscsev a szokott nyers őszinteséggel elvakkantotta magát, hogy ő ezzel megalkuvásba akarja belepofozni Kennedyt és a szabad világ többi élharcosait. Kennedy nem pofázik. Többet hallgat, mint-beszél. Talán nem is helyes, hogy méltóságteljes hallgatással felel a tüzzel-j átsző handabandázónak. Mert félő, hogy ez a tüzzel-j átsző felnőtt ember elhiszi azt, amit a Krem­­linben tanácsadói, főleg egyenruhás tanácsadói a fülé­be suttognak: hogy Amerika csak akkor nyúlna atom­fegyverhez, ha amerikai területet kellene megvédenie. Nem úgy van. Ha a tüzzel-j átsző megkísérli Nyugat- Berlin megkaparintását, Kennedy terve az, hogy az Egyesült Nemzetekhez appellál és ha ez ugyanolyan eredménnyel jár, mint a U. N. határozatai a “magyar kérdésben”, gazdasági bojkottal, légi szállítással pró­bál nyomást gyakorolni a szovjetre, és ha ez sem hasz­nál, fegyveres erővel nyitja meg a Nyugat-Berlinbe ve­zető utat, és ha még ez sem használ és az orosz vörös hadsereg túlerejével nem lehet birni, Kruscsev egészen biztos lehet abban, hogy Amerika nem adja meg ma­gát anélkül, hogy latbavesse atomhatalmát. És mi lesz, ha kitör az atomháború? Szólaljon meg most a csillagjós! Azt mondja a csillagjós: Ha kitör az atomháború, Oroszország egész hosszában és egész mé­lyében egy nagy temető lesz és Szibéria végtelen step­­péibe akadálytalanul bevonulnak a kinai kommunista testvérek milliói és százmilliói. Kruscsev tudja-e, hogy ilyen sors vár rá, ha elveti a sulykot? Bizony tudja, mondja a kínai csillagjós. HINNI VAGY NEM HINNI? Egy amerikai tudós, aki tanulmányúton volt Orosz­országban, azt tapasztalta, hogy az oroszoknak vajmi kevés fogalmuk van a szabadvilági életről. Ennek okát elsősorban abban kell keresni, hogy a propaganda elkö­­dösiti előlük a külvilágot. Hogyan, hát az oroszok elhiszik a hivatalos propa­ganda hazugságait? Nem, mondja az amerikai professzor. Az orosz úgy van a politikai propagandával, mint az amerikai a fog­pasztával. Az amerikai unottan várja a TV előtt, hogy vége szakadj an a végtelenül hosszú, sokszor egy egész percen át tartó nótás hirdetésnek, mely úgy szól, hogy abban a bizonyos fogpasztában K-127 van; elmosolyo­dik ezen a szamárságon, aztán másnap, ha éppen fog­pasztára van szüksége, éppen azt veszi meg, amelyben K-127 van. AMERIKÁBAN HEJ, VAN SZÁMOS UTCA . . . Az Amerikát járó külföldi turisták nem egyszer panaszkodtak már, hogy megzavarja őket az utcatáblák hiányos elhelyezése. Ott, ahol az utcákat számokkal jelölik, nincs semmi baj. Az autóban utazó külföldi tud­ja, hogy a számok egymásután következnek, egytől ki tudja meddig. A baj akkor kezdődik, ha az utcáknak neveik vannak. Az utca nevét jelző táblákat ugyanis csak az útvonal egy bizonyos pontján helyezték el. Ha az autós nem azon az oldalon halad, ahol a táblák “vi­rítanak”, — képtelen megállapítani, melyik utón ha­lad. Alig akad olyan jószemü ember, aki az utca egyik oldaláról átlát a másikra. Ha aztán befordul egy mellék­utcába és nem nézte meg, melyikbe, mérföldeket járaht, amig rájön arra: hova is vettete őt sorsa. Persze egy óriási városban rendkívül nagy feladat lenne egy-egy ütca négy sarkán elhelyezni az utcajelzq táblákat. De a főútvonalak kereszteződéseinél ezt a munkát nem kellene megtakarítani. Egy-egy város­ban még a bennszülöttek sem ismerik ki magukat ak­kor, ha “idegen’ környéken járnak. A zűrzavar köze­pette csak az segit, ha az ember megszólítja a járóke­lőket és felvilágosítást kér tőlük. De az esti órákban a hosszú útvonalakon már gyakran egyetlen emberrel sem lehet találkozni. Autókat kell megállítani, vagy a gazolin állomásokon kell érdeklődni, ha egy “ismeret­len” utca felől tájékozódni akarunk. A “Bob herceg” cimü operett egyik dala igy kez­dődik: “Londonban hej, van számos utca . . Ameri­kában hej, még több utca van. És minden utcának itt is sarka van. Csak éppen azt nem tudjuk sokszor, me­lyik sarka. Ezt szeretnénk tudni felesleges járkálás nélkül is. Ezért állunk mi most a sarkunkra . . . utcái közé tartozott beszál­ló fogadóival és temérdek •boltjaival, zenés kávéházai­val és az utón végighajtott marhacsordáival, amelyeket a kupecek és hajcsáraik a vá­rosba érve, a Kerepesi útra igazítottak. Bár a Józsefvárosnak az a része, ahol a szomorú fiatal­ember tanyázott, közvetlen a Kerepesi ut mellett feküdt: a Zerge utca (a Horánszky ut­ca), a Gyöngytyuik utca (a mai Gyulai Pál utca) és a Sándor utca (akkor még Fő­herceg Sándor utca) táján, — ez a városrész néhány lé­pésnyire a Kerepesi úttól, olyan volt, mintha egy másik világ kezdődne itt. Az emeletes házakat fel­váltják a méla földszintes házak, a Kerepesi ut szűk, minden talpalatnyi helyen be­épített udvarait a tágas, ke­retes, ecetfás udvarok, ahol kugli pályáik, tehén- és lóis­tállók, kocsiszínek húzódnak, tavaszkor az orgona virágzik, ősszel falevelek hulldogálnak, Minden ablakon kézimunka függöny van és az ablakban virágos cserép. A házak lakói egyszerű polgárok, akik estén­ként a környékbeli kiskocs­mákat látogatják, van a kis­kocsmából bőven, akár a Máj­­landi Veteránhoz címezve akár a tulajdonosról elnevez­ve p míg az asszonyok, leá­nyok esténként sétáikban el­bátorkodnak a Kerepesi útig, a sarokról pillantást vetnek a nagyvilágba, a régi Nemzeti Szinházba igyekvő fogatokra, a zengő kávéházakra és kivi­lágított boltokra, aztán visz­­szatérnek a Józsefvárosba, mint akik már amugyis lát­tak mindent a nagyvilágból. Korán lefekszenek, mert ta­karékoskodni kell a kőolajjal, éppen eleget világítanak az utcai gázlámpák, hogy az ál­modó fényüknél a meszelt fal­ra felírhassák a lutri-számo­kat, amelyeket éppen álmod­tak. Ebben a világban élt a szo­morú fiatalember, csendes polgárok, korán öregedő asz­­szonyok, hamar hervadó kis­asszonyok világában, mintha maga is valami megelégedés­sel járó életpályára készülőd­ne, tejkereskedőnek, kocsmá­­rosnak, vagy józsefvárosi há­ziúrnak. Nahát ez utóbbi könnyen lelhetett volna, ha nagyapja, az öreg Szendrey kedvében igyekezett volna járni, aki­nek tágas háza volt a Főher­ceg Sándor utcában, amely­ben Gyulai Pálék, a nagybá­csiék laktak. Könnyű lett volna az öreg Szendrey ur ke­gyét megnyerni, hogy vég­rendeletet írjon az unokája javára, mert hiszen voltakép­pen nem volt senkije, mint az unokája, akit szeretett. Ez az unoka Petőfi Zoltán néven járt-kel a világban. Eszeágában sem volt gazdag nagyapja, az öreg Szendrey ur, a mindennel kupeckodó, városokat járó. pénzzel, mar­hával kereskedő egykori grófi tiszttartó barátságát keresni. Sőt kissé bujdosott előle, mert az öregnek vérrel aláfutott, de nagyon is jó látó szeme volt, széltől, utazástól, viszon­tagságoktól eldurvult, de egészséges arca, rekedt, de kemény hangja, amely nem igen hangzott érzelgősen . . . — Már megint hol bitan­gol tál? Maholnap hálni jár beléd a lélek! — kiáltott rá Petőfi Zoltánra, amikor az széllel bélelet Egressy-köpe­­nyében, fakó arcával, véko­nyan és didergésen, mint egy falevél, megállóit előtte Pes­ten, a vásáron, ahol az öreg Szendrey mindenféle kormos bikákra, jól tejelő kövér te­henekre és sokat Ígérő ibika­­bornyukra alkudozott. Ezek után az állatok után valóban siralmas látvány volt a be­esett mellű, vékony nyakú, foltos csizmáju fiatalember... — Debrecenből jöttem. — A vándorkomédiásoktól! — mondja az öreg Szendrey a legmegvetőbb hangon. — Most dolgom van a vásáron, hagyj magamra. Menj anyád­hoz, majd aztán meglátjuk, hogy mit lehetne tenni veled! És görbe hajcsárbotjával éppen úgy mutatta a városba vivő utat Petőfi Zoltánnak, mint valami borjúnak. Nem szerette, ha a vásárokon mel­lette vannak, mindig egyedül intézte üzleti ügyeit. — Vén uzsorás! — dörmög te Petőfi Zoltán a fogai kö­zött. Ő művész, színész, költő akart lenni, imint atyja volt. Elképzelhető, hogy mennyire megvetette nagyatyját, aki bikabornyukra alkudott a Kerepesi ut végén egy kocs­maudvaron ! II. A koporsószágu pálinka A tél akkoriban már vége­­felé járt. Egyike volt azok­nak a naponknak, amikor ta­vaszi szaga is volt a levegő­nek, főleg a pintyőkék hang­jában, amelyek a Kerepesi utón járó falusi kocsik nyo­mában jártak és mindent megénekeltek, ami a vásáros szekerekröfllhúllott. De csak tavaszias hangjuk volt a ve­rebeiknek, amelyek a Kerepe­si úti nagy fogadók nagy ud­varaiban csiripeltek, ahova kocsival, vagy lóháton volt szoikás megérkezni. De azért a város háztetői még fehérek voltak, az utcát még nem játák feketére a já­rókelők, hogy a havat elcipel­jék róla csizmáikkal és néha­­néha megeredt a zaprószemü hóesés. —• Az Alföldön. hófúvás van! —• mondta egyik fuva­rosgazda a másiknak a “Deb­recen városához” címzett, külső Kerepesi úti fogadó ud­varán, ahová Petőfi Zoltán már csak a fogadó elnevezése miatt is betért. A másik fuvaros azt felelte, hogy még legalább három napig eltart a pesti vásár, ad­dig úgyse indulnak vissza Debrecenbe. Petőfi oZltán, amikor azt hallotta, nagyon elszomoro­­dott, mert titkos gondolati­­volt, hogy nagyapja barátság­talan fogadtatása után nyom­ban visszatér Debrecenbe. Ott mégis csak nyájasabbak voltak hozzá az emberek, a civisek és a civák; a vándor­színészek, szegények, pláne ;• tenyerükön hordták volna az apja miatt. Csak három nap múlva in­dulnak vissza a fuvarosok, s gyorsparasztok, a postakocsi­­sok, a vásárosok az Alföldre a “Debrecen” fogadóból, ahol tanyáztak . . . — Úgyis farsang van Pes­ten, — mondta az előbbi fu­varos, aki a hófúvás hírét hozta. — Vásár van és az minden­nél többet ér, — felelt az öre­gebb fuvaros, aki bizonyára már kivette a részét az élet farsangjából. — Farsang és vásár !* — gondolta magában Petőfi Zol­tán. Tulajdonképpen egyiket sem -ismerte eddigi életéből, de az alföldi hófúvást ott a Hortobágy táján, ahol nyakló nélkül járthat a szélvihar: azt jól isimerte utazásaiból, ezért busán hagyta el a fogadót. Ki tudja, mikor mehet vissza Debrecenbe, ha az Alföldön hófúvás van? A fogadóból tehát útját kelletlenül a Józsefvárosnak vette, ahol anyja is lakott már ebben az időben, amikor második férjével, Horváth tanár urrál szakított, megint piros török fezben és bő nad­rágban, szivarozva járt-kelt otthonában, mint Gorge Sand, az akkori Írónők példaképe. Az egykori Petőfi Sándorné azért hagyta el második fér­jét, hogy szabadon élhessen irodalmi hajlamainak. Napló­ját és emlékiratait Írogatta a Zerge utca egy kis földszintes házának udvari szobájában, ahová fia a nagyapjával való találkozása után beállított. — Megint a Józsefváros­ban? — mondta anyjának, akit ősz óta nem látott. — Megint elfoglalhatja he­lyét a házmesteréknél, mért­én nem szeretem magam za­vartatni, — felelt az egykori Petőfi Sándorné, Szendrey Júlia. — Majd elintéztem apámmal, hogy magáért -kosz­­tot és kvártélyt fizessen. Oly divat volt, hogy az anya magázta fiát. A korszak írónői vezettek a társadalmi szokásokban a finomság, szer­tartásosság divatba hozatalá­val. Petőfi Zoltán gyermeki tisz­telettel megcsókolta anyja ki­csiny, betegesen halo vány szí­nű, de ott-ott tintafoltos ke­zét. — Köszönöm anyám, hogy gondoskodik rólam. Ó, te ki reicihstadi her­cegem, — mondta Szendrey Julia ellágyulva Zoltán gyön­géden kimondott szavaitól. Megölelte és megcsókolta az ifjút, de a következő perc­ben gyors mozdulattal elta­­szi tóttá magától. — Fuj, milyen koporsósza­ga van! — A pálinkának, amit a “Debrecen” fogadóban ittam! — felelt Zoltán őszintén, mert vándorszinész létére nem lá­tott ebben semmi különössé­get. Szendrey Julia hirtelen siró­­görcsöt -érzett torkában és a zergeutcai udvari -szobácská­bán a törökös diványkára ro­gyott. — Még huszadik életévét sem töltötte be, máris pálin­kát iszik. Mit csinál később? — Átfáztam a sok ország­úti gyaloglástól. Az apostolok lován jöttem Debrecenből, — felelt Petőfi Zoltán. — Há­rom nap múlva visszamegyek. De most már tán tengelyen. III. Anya és fia Szendrey Julia ebben ai időben már beteges, öregedő asszony volt, akit különböző testi nyavalyák és főként lel­ki betegségek kínoztak. Órák hosszáig térdepelt Petőfi Sándor arcképe előtt, amelyet Barabás rajzolt és a mellét verte, vagy a földre bo­rulva mondott maga kompo­nálta imádságokat. Néha meg valami különöset álmo­dott és álmából felriadva ki­áltozott : — Megjött a férjem, meg­jött a szibériai ólombányából, érzem, hogy ma meglátogat. És aznap minden öreg em­berre, aki az utcán elment, valami furcsa aggódással né­zegetett. Sok esztendeje nem látta férjét ... Ki tudja, mi­lyen állapotban fog visszatér­ni? Ha szép öregembert lá­tott, megjegyezte magának: — Ilyen lehetne Sándor, ha visszatérne! Talán ez a megismétlődő lel­kiállapot, ez az örökös vára­kozás okozta azt is, hogy má­sodik férjétől, Horváth tanár 1 .nnn .-TJ-giU, . , I m II. Rákóczi Ferenc vallomásaiból Egyengetted utamat, kiismerhetetlen Gondvise­lés melyekkel ingoványba vezettél, hogy megnyilat­kozzék nekem nagyságod a maga idején. — Téged dicsérlek, Uram, nem magamat, a föld porát, midőn ez írásban megvallom, hogy a Te segítséged, a Te világosságod tanított meg személyesen kitapasztal­nom ezeket. Mert a magyar nemzet ügyét úgy vet­tem kezembe, mint a Te ügyedet. Azt hittem, Te hív­tál el erre engem. Közvetlen a Te gondviselésedbe ajánlottam magam. És Te nem is hagytál el engem. Megadtad, hogy egyenlő lélekkel tűrjem a jó- és bal­­szerencsét. És megvallom Dáviddal, az is jó, hogy megaláztál engem: igy tanultam meg igazlátásodat. Meg is kellett tanulnom ezt az általad vezérletté utón: mert megpróbáltam az emberi létnek úgyszólván minden állapotát s megértettem, mily boldog az, ki törvényed szerint jár. Megértettem, mondom, a sze­gények sanyaruságát, a gazdagok hiúságát és hogy maga a legfőbb emberi méltóság: a fejedelmi tró­nus, a bíbor is csak fényes nyomorúság. (1699) Hívás nélkül kelt fel a nép Tudtam, hogy a nép heve nem tarthat sokáig s ha az első lelohadt, a második nem lobban oly ma­gasra. Megfontoltam: ez a nép segítségembe vetett hittel kelt fel. Oktalanul cselekedett és parancsom ellenére. Mégis, ha szétverik — nem saját oktalan­ságának fogja tulajdonítani. Engem vádol majd, hogy cserbenhagytam a szükség idején. Döntöttem: hivságos dicsőség, szabadság- és ha­zaszeretet vezérelt s a lelkiismeret szava. Ügyem igazságában és Isten oltalmába vetett bizalommal, könnyek és ölelések közt búcsúztam barátaimtól. Be kell vallanom, az okosság szabálya ellenére vágtam neki; ifjúi hév lelkesített és hazaszeretet. Még visszafordulhattam volna s erre lett is volna bőven okom. De bátorított és lelkesített, hogy kiér­demeljem a nép bizalmát és szeretetét. Kitartottam a magam elé kitűzött ut mellett. (1703) A szabadság nevére sorakoztak Az isteni Gondviselés küldött pusztává lett ha-, zámba, hogy legyek fegyverre hivó hang a szabad­ságért. Meghallatta kiáltásomat az egész lakosság­gal. A nemes szivek felindultak és a szabadság ne­vére sorakoztak és fegyvert kértek visszavivására. De a hang nem adhatott a katonáknak se zsoldot, se ruhát, se fegyvert, se lovat. A néptől kellett vol­na tehát kérni, hogy aztán adhassunk neki. Ugyan-, ekkor, ugyanez a nép katonáskodott. Hogyan szol­gáljon tehát adóval, eleséggel, művelje tovább is a földjét, ha egyidejűén a hadi fáradalmakat is visel­je? .. . Mondani merem, hogy ez az ország termé­szeti kincseivel termékenységével felülhaladja Euró­pa összes államait; de Lengyelországba eladott bo­raink ára, német földre szállított barrainak értéke mind rámegy az osztrákok szedte adóra, melyből vi­szont nem lát soha semmit. (1703) * Felruháztak a Haza Atyja nevezettel. Mondha­tom, irántuk táplált érzésemet tekintve, ez találó volt. (1704) úrtól különválva élt. Találja őt magányosan, szabadon a visszatérő Petőfi. — Mit hallott az apjáról az országban- Hiszen maga foly­ton csavarog egyik városból a másikba, országút lakója! — kérdezte az anya Zoltán fiát, midőn kissé megnyugodott a pálinkaszag okozta felindu­lás után. — Azt hallottam, hogy imádják őt, de már senki sem bízik abban, hogy valaha visz­­szatérjen. Ha a világ végén volna, ha egy másik csillag­ban élne, akkor is élet jelt ad­hatott volna magáról. Az egykori Petőfiné most megragadta fia kezét: — Hátha nem mert vissza­térni? Itthon bitófa, golyó, börtön várta és tán várja még, ma is ... Ha elfognák, ha elő­kerülne, vájjon kegyelmezné­nek neki? — Nem gondolnám, — fe­lelt Zoltán csendesen ingatva fejét. — Nem gondolnám, — ismételte,, mert úgy érezte, hogy ezzel a szavával anyjá­nak örömet okoz. Szendrey Julia hálás is volt a fia szaváért, mert maga mellé ültette a pamlagra még pálinkaszaguan is. — Körülbelül egy eszten­dő előtt történt, hogy cigány­asszony járkált a Józsefvá­rosiban — kezdte, mintha va­lami titkot hízna a fiára. Máskor is megfordulnak itt ezek a földönfutók, ezek a vadmadaraik, akik a tenyér­jóslásaikkal, kártyave téseik­­kel kicsalnák az ember sze­mét, különösen a magamfajta magános asszonyét, de a cii gányasszony most azzal jött, hogy küldték hozzám. Azzal az üzenettel küldték, hogy le­gyek türelemmel, nem sokáig tartanak már szenvedéseim, végük felé közelednek a leg­boldogtalanabb esztendők és bus napok. Valami nagy do­log készülődik életemben. •— Persze én nem hittem a cigányasszonynak — folytat­ta Szendrey Julia és harma­tos, még mindig szép barna szemét fiára függesztette, mintha annak bocsánatát kér­né hitetlensége miatt. — Versemmel íelePem ne­ki: Naponkint árvább egy reménnyel, S egy csalódással gazda­gabb, Szivünkből ekként fogy az élet, Cseppenkint igy fogy, igy apad. Zoltán, aki alkalomadtán tudott nagyon kedves lenni szegény édesanyjához nem lett volna vérbeli vándorszinész, ha folytatását nem tudja any­(Folytatás a 8-ik oldalon), j 53

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom