A Jó Pásztor, 1961. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-12 / 19. szám
7. OLDAL Most rohanva jött hozzájuk Elemér. — Mondják meg, vájjon itt volt-e nőm, Ilonka? Nedda szánakozva nézett rá: — Itt volt. Sokat sirt és szenvedett szegény, még többször emlegette önt — váltig bizott, hogy ki fogja őt szabaditani, — de reménye nem valósult. — Az istenért, mi lett belőle? — Nem tudjuk. A gróf elzárt bennünket s‘ e perctől fogva teljesen el voltunk rekesztve mindentől. Nem tudhatjuk ,hogy mi történt azután. — Önök küldték-e Kömlővárból azt a bizonyos papirszeletet postagalamb szárnya alá kötve? —*■ kérdezte most a rendőrkapitány. A leányok bevallották ezt. — Miért tagadta tehát kegyed? — fordult most a kapitány Ilmához. — A gróf rám ijesztett, — válaszolt Ilma. ■— Mivel fenyegette? — Selyemzsinórral és ciszternával. A biró felfigyelt. — Mi ez? — kérdezte. Ilma ismét körülnézett, mintha keresne valakit. — Ne féljen semmit, biztatta őt a vizsgálóbiró. —A gróf nincs itt. — Nem őt keresem tekintetemmel, hanem a ripacsos Bálintot, — válaszolt Ilma. — Tehát ettől is félt? — Oh, az egy rettenetes ember. Ez voit a gróf vak eszköze, halálos Ítéleteinek végrehajtásában. Akire megharagudott, annak egyszerűen selyemzsinórt küldött. Bálint ezzel a zsinórral megfojtotta az áldozatot és a ciszternába dobta. — Akárcsak egy török basa, — kiáltott fel a rendőrkapitány megbotránkozva. — Tudnak-e rá esetet, hogy valakit igy kivégeztetett? — Oh igen, két év alatt két ilyen eset adta elő magát. — És kik voltak az illetők? — Megunt szerető volt mind a kettő. Általában szabály volt nála, élve ki nem bocsátani senkit, mert félt az árulástól. Akit tehát megunt, vagy bármi tekintetben magára nézve kényelmetlennek talált, azt hóhérja kezébe szolgáltatta. A ciszterna örökre elnyelte az ilyent. — Ezt a vermet meg kell keresni, — jegyezte meg a vizsgálóbiró. — Talán az a verem az, melybe önt is taszította, kapitány ur? — Alig hihető, — vetette ellen a kapitány. — Ciszterna alatt víztartó vermet értünk, az pedig nem az. Talán a kisasszonyok jobban tudják, hol van a verem? Erre Ilma előadta, hogy ők azt a vermet még nem látták, de úgy sejtik, hogy a kastély mögött lezuhanó hegyi patakból nyeri vizét, ha a zsilipet felnyitják. Hátra kerültek tehát a kastély északi részébe. A felső udvar egyik zugában csakugyan találtak egy fedett vermet, mely igen mély kútnak látszott. A vizsgálóbiró parancsából a fedőlapot eltávolították. A csendőrök egyike hasra feküdt s úgy nézett be a tárnába. Valami szokatlan nehéz szag ömlött ki belőle, úgy hogy a csendőr hirtelen hátra hökkent. — Undok hullabüz árad ki belőle, — szólt megrázkódva. További kérdezősködése folytán megtudta a vizsgálóbiró, hogy nemrégiben löktek be ide egy áldozatot, bizonyára annak a hullája terjeszti ezt a szagot. Kömlőváry tehát tökéletesen le volt leplezve. De mi lett belőle? És mi lett Ilonkából? Halálnak adta-e magát áldozatával együtt, vagy pedig elmenekült? A leányok erre a kérdésre úgy vélekedtek, hogy a gróf alighanem véget vetett életének, szintúgy Ilonkáénak is, mert nem egyszer mondotta, hogy a végveszély pillanatában légbe röpít minden élőt, ami a kastélyban van. Most már értették a gróf gálád tervét és elszörnyedtek. Átlátták, hogy a kastéllyal együtt őket is légbe akarta röpíteni, önmagával együtt. Azonban szerencséjük volt, hogy Elemér észrevette az üvegkupolát s az efölött megindult tanakodás miatt nem mentek mindjárt a kastélyba. Ha bemennek s véletlenül a kastélynak éppen ama részében időznek, amely légbe repült, akkor bizony egyikük sem maradt volna életben. Elkeseredésében Elemér nem bánta volna, ha Ilonkával együtt ő is meghalhatott volna. XV. FEJEZET. A bosszú. ! Csillagvár folyosóin lábujjhegyen járnak a szolgák. Nagy levertség uralkodik a házban, mert a kastély ura, amióta hazatért, ágynak dőlt és azóta folytonosan félrebeszél. György, kit a rablók kezeskép visszatartottak, a banda feloszlásakor mégis csak kiszabadult fogságából s urát nem találván, visszatért Csillagvárra, hogy ott várja be a történendőket. f Jöttek az öreg molnárék. Annyira meg voltak törve mind a ketten, hogy alig lehetett rájuk ismerni. Az egykor derék, testes Gyárfás Péter úgy össze volt töpörödve, mint valami nyolcvan esztendős aggastyán. Botra támaszkodva, reszketve járt, haja, szakálla galambfehér volt, háta meggörnyedve. Élete párja is, az egykor fürge Erzsók asszony, szintén megroskadt, vidám nézése elmúlt, szemének világát a sok sirás következtében csaknem elvesztette. Oda csoszognak a nagybeteg Elemér ágya elé és ahogy nézik, sírva fakadtak mind a ketten, egyik is székre rogy, a másik is és úgy zokognak, hogy csaknem meghasadt a szivük. György feláll ültéből és vigasztalja őket. Ö maga se remél már semmit, nem bízik már semmibe, de azért mégis szelíden, biztatóan mondja az öregeknek: — Bizzunk a jó Istenben, talán még megsegít bennünket. A öregek erre megint csak nagy nehezen összeszedik magukat, felszántják könnyeiket, még egy pillantást vetnek szerencsétlen vejükre és tovább mennek. Az utszéli feszületnél letérdelnek és buzgón imádkoznak a megfeszítetthez, hogy adja vissza gyermeküket. Másnap aztán az öreg Péter gazda ünneplő ruhájába öltözött és elment a plébániára. — Mi jót hoz, Péter gazda? — kérdezte a pap leereszkedő mosollyal. — Misét akarok mondatni tisztelendő ur. — Kiért? — Ilonka leányomért. — Tehát meghalt? — Nem tudom, talán életben van, de bizonyosabb az, hogy meghalt. — Kedves Péter gazda, ha nem bizonyos, hogy meghalt, akkor nem is lehet érte rekviemet tartani. — Ne legyen hát mise a halottért, hanem az élőért. A szent miseáldozatnak az legyen a célja, hogy a jó Isten adná vissza elveszett gyermekemet. — Őszinte szívvel kívánom, hogy úgy legyen, — válaszolt a plébános. — Ámbár, lássa Péter gazda, mindezt ki lehetett volna kerülni. Megmondtam ugy-e, hogy annak a házasságnak nem jó vége lesz. — Igaz. A plébános ur megmondta. De nem a házasság volt rossz, hanem rosszak az emberek, akik ezt a frigyet meg akarták hiúsítani s miután nem sikerült, a gonoszság útjára léptek. De nem átkozom őket. Majd elvégzi velük a dolgot az Isten. Az egyikkel már végzett, azt hiszem a többire rá kerül a sor. — Jó, jó, hát hiszen félig-meddig igaza is van, Péter gazda, de mégis csak kár volt a szenvedélyeket felizgatni s a gonoszsák démonjait felidézni. — En hibás nem vagyok, de a leányom se. A szerelem nem bűn, hogy el kelljen nyomni. Ám, ha Isten úgy akarta, meg kell nyugodnunk a végzésben. Ezzel ismét elcsoszogott. Elemér állapota pedig nem szűnt meg aggasztónak lenni. Az orvos valahányszor jött, egyre komolyabb arcot csinált és igen aggodalmasan csóválgatta fejét. — A legteljesebb lelki fásultságban szenved, — mondotta. — Nincs benne a legcsekélyebb törekvés sem arra, hogy a lélek ura legyen a testnek. Az életnek vágya teljesen kihalt belőle. Ez előreláthatólag katasztrófára fog vezetni. György szomorúan nézett urára, ki sápadtan, beesett arccal, mozdulatlanul feküdt ágyában. Még eddig senki sem tudta, mi történt vele. Mert ahogy haza jött, mindjárt le is feküdt és azóta egy öszszefüggő szót nem beszélt senkivel sem. Csak annyit tudtak, hogy nejét ezúttal sem találta meg, — ami voltakép elegendő is volt. György ugyan többször hallotta, amint lázálmában grófról, párbajról, égő kastélyról s több efélékről beszélt, de nem tudott belőle kiokosodni. így múlt el néhány nap. György éjjel-nappal nem mozdult el a beteg ágyától s oly feláldozással ápolta gazdáját, melyért az orvos nem győzte dicsérni. Majthényi doktor egy látogatása alkalmával igy szólt Györgyhöz: — Most elérkeztünk a legválságosabb időponthoz. Most fog eldőlni, vájjon életben marad-e a nagyságos ur, vagy sem. A legnagyobb vigyázatot kötöm lelkére, György. Most talpon legyen ám. György talpon volt. A betegápolásban nagy gyakorlattal bírván, az orvossal karöltve, mégis csak kirántották Elemért a halál torkából, ámbár a kétségbeesett ember inkább szeretett volna meghalni, mint életben maradni. Midőn már annyira volt, hogy ismét beszélhetett, nem minden szemrehányás nélkül, igy szólt Györgyhöz: — Tudom, hogy éjt nappallá téve, a legnagyobb önfeláldozással fáradoztál körülöttem. Mindamellett nem köszönöm meg ezt neked. Miért nem engedtél meghalni? — Oh, nagyságos ur, hogy kívánhat ilyet tőlem, mint leghívebb szolgájától? De mondja már egyszer, nagyságos ur, mi történt? Csakugyan le kell mondanunk minden reményről? — Remény? — Haha! — kacagott fel gúnyosan Elemér. — Ez a legcsalfább valami a világon, amellyel csak ok nélkül áltatja magát az ember. a jó pásztor — Tehát ismét csalódott a nagyságos ur. De hát mi lett a nagyságos asszonyból? A rablóbanda feloszlott, mint va naz, hogy mindannak dacára nem térhetett haza? — Mert magával vitte őt a rablófőnük. — De remélem, váltságdijért csak kiadja? — Nem, — rázta fejét Elemér. — A rablók fővezérét, kit te is láttál, voltakép Kömlőváry Ákosnak hívják és gróf. t — Ah, gróf? — Úgy van. Fogarasmegyében van a kastélya, Kömlővár, melytől elnevezését is nyerte. Hosszas keresés után végre rátaláltam, de Ilonkámat azért még sem bírtam kiszabadítani. Ezután elbeszélte a részleteket. A végén igy szólt: — És most nem tudom, él-e még Ilonka, vagy pedig elpusztult azzal a nyomorult Kömlőváryval egyetemben. György lehorgasztotta fejét. Ebből bizony kevés biztatót lehetett meríteni. — Eszerint tehát már csak egy van hátra, — szólt György tompán. — A bosszú! — Ki ellen? — Azok ellen, akik ezt csinálták. — Hagyd el kérlek. Mi hasznom lenne belőle? Meg aztán kinn bosszuljam meg magam? Anyám meghalt . . . nővérem ismeretlen tájékon jár . . . — De itt van még Dinnyés. Ez a vén lókötő az oka mindennek. Ha ez nincs, akkor alighanem ma máskép állanánk. — Ez a vén lator megérdemelné, hogy haragom súlyát éreztessem vele, de ki tudja, merre bujdosik ő jelenleg. — Nem bujdosik biz ő, hanem a városban lakik a régi lakásán és igen jól látszik érezni magát. A harag lángja kicsapott Elemér arcából. — A nyomorult, tehát teljes biztonságban érzi magát, — sziszegte fogai között. — Az nem is képzelhető máskép, — viszonzá György. — Nagyságodnak ama tettéből, hogy kíméli nővérét, ő is bátorságot merit a saját személyére nézve. — De meg fogom magamat bosszulni rajta! — kiáltott Elemér. — Már megbocsásson nagyságod, de ez bajosan fog menni; legelőször a bünszerzőt kellene elővenni. Ha nagyságod őt perbe is fogja, a vén tolvaj könnyen kivágja magát azzal, hogy ő csak azt tette, amit önnek legközelebbi rokonai parancsoltak neki. És a vége? A törvényszék elsősorban is Etelka kisasszonyt fogja kerestetni, mint bünszerzőt. Elemér arca elborult. — Ezt ki akarom kerülni, — mondotta. György csodálkozva nézett rá. Nem merte ennek okát kérdezni, mert habár urának bizalmát teljes mértékben bírta is, azért bizonyos határokat túl nem léphetett, legkevésbé ebben a családi ügyben, amely magának Elemérnek is bizonyos korlátokat szabott, melyeket túllépni nem szabad. Tudjuk ugyan róla, hogy még nem is nagyon hoszszu idő előtt el volt tökélve, nővére ellen teljes szigorral eljárni. Evégből küldte ki Ödönt Londonba, ahova Etelka menekült. De nővérének utóbb bekövetkezett férjhezmenetele óta egyszerre változás állott be. Kímélni akarta nem annyira Etelkát, mint inkább férjét, kit tetőtőltalpig derék lovagias férfinek ismert s aki egész ártatlanul, csupán csak jó szive és szerelme által jutott ebbe a kellemetlen helyzetbe. Még most is abban a hiszemben volt, hogy nővére férjével együtt még mindig az utóbbinak a birtokán lakik. Lakhelyét tehát világért el nem árulta volna, nehogy ezt valaki más is megtudva, a bírói beavatkozást lehetővé tegye s ezáltal Krecsun hercegnek kellemetlenségei legyenek. — Etelkáról ne beszéljünk, — mondotta. — Ez most nem tartozik ide. — De akkor Dinnyés ellen se lehet tenni semmit, — jegyezte meg György. Elemér gondolkozott egy percig. — György, — szólalt meg azután —, régi hü és megbízható emberem vagy-e még? — Az vagyok, nagyságos uram. Azt hiszem, nem adtam rá okot nagyságodnak, hogy ebben kétekedjék. — Valóban nem. Tudom és tapasztaltam, hogy híven kitartottál mellettem és osztoztál szenvedéseimben. De most hallgasd meg, hogy mit gondoltam. Dinynyésre vonatkozólag van egy tervem: azt az embert én úgy el akarnám látni, hogy élete fogytáig megemlékezzék rólam. — Ebben én szívesen közreműködöm, nagyságos uram. Nekem is van egy kis leszámolni valóm vele. Én sem felejtem el neki soha, hogy a kifeszitett kötélen keresztül buktam miatta. — így hát jó kezekre bízom őt. Erre halkan elbeszélte neki tervét. György helyeslőleg bólintott hozzá fejével. — Karika Jánost, akit sok könyörgésre ismét viszszafogadtam, vedd magad mellé, — tette hozzá a végén —, csináljátok a dolgot úgy, hogy a szomszédok észre ne vegyék. György örvendve integetett fejével és elsietett. (Folytatjuk) A hét legjobb vicce Behívja Kovács gazdát a megyei pártbizottság titkára és lelkére beszél, hogy itt az ideje, hogy megismerkedjék a kommunista ideológiával. — Oszt mire tanít az ideologija? — kérdi Kovács gazda. — Sok mindenre. Többi között arra, hogy mi is az a kommunizmus! — magyarázza a párttitkár. — Iszen tudom én azt magamtól is — vágja rá a gazda. — Ha tudja kend, akkor mondja. — Hát a kommenizmus olyan, mint a tavaszi szán tás. — Aztán miéi't? — Azért — pödör egyet a bajszán Kovács gazda — merthogy minden föl van forgatva, oszt a trágya van a legtetejin . . . Boldoggá avatták * a mártír püspököt A lengyelországi wloclaweki püspökségen megindították az információs pert Michael Kozal nowy-folwarki felszentelt püspököt 2000 lengyel pappal együtt a nácik a dachaui koncentrációs táborba hurcolták; 1930 novemberében tartóztatták le 44 kispappal együtt a wloclaweki egyházmegyében. Előbb különböző börtönökben sínylődött, majd 1941 áprilisában Dachauba kerüit. Itt kényszermunkára fogták és vala-1 hányszor magasrangu SS-ek látogatták meg a tábort, a lengyel püspököt mint valami különös látványoságot, mutogatták. Fogolytársai e 1 b e szélése szerint Kozal püspök zokszó nélkül tűrt minden megaláztatást. 1942 nagyhetében valamennyi fogoly lengyel papnak büntetőgyakorlatokat kellett végeznie. A gyakorlatokba sok pap belehalt. 1948-ban Kozal püspök tífuszban megbetegedett; megtagadtak tőle minden orvosi kezelést és gyógyszert és csak a halála előtti napon vitték a rabkórházba; 1943 január 26-án halt meg 49 éves korában. A tábor vezetősége elutasította a lengyel papoknak azt a kérését, hogy a püspököt egyházi temetésben részesíthessék; holttestét elégették a krematóriumban. RÁKOS ZOLTÁN KÉPKIÁLLITÁSA TORONTO, Ont. — Rákos Zoltán a Carton St.-en levő Odeon Theatre emeleti helyiségében május első két hetében festményeiből kiállítást rendez. Úgyszintén május 23-tól a St. George St.-en levő St. George Reference Library második emeletén lévő kiállítási teremben. Beléptidij nincs. 42 ÉV Amikor a londoni bíróság Dr. Fuchs atomkémet 14 évi börtönre Ítélte, úgy mondták, hogy ez a maximális büntetés kémkedésért békeidőben. Most George Blake, aki tiz éven át kémkedett a szovjetnek, 42 -évet kapott. Úgy lászik, Angliában a törvény és a gyakorlat külön utakon jár. Irta: TÖLGYESY MIHÁLY SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE
