A Jó Pásztor, 1960. július-december (40. évfolyam, 27-51. szám)

1960-08-26 / 34. szám

Irta: TÖLGYESY MIHÁLY — Most nyergelj, Bálint, mert azonnal elmegyek. A világon senkit be nem szabad ereszteni. A láncos­kutyák éjjel-nappal szabadon járjanak. Magad is ügyelj és éjnek idején járd körül többször a kastélyt. Italt el ne fogadj senkitől, legkevésbé a cigányoktól. Bálint mindenre igen bólintott és kiment nyer­geim. Csakhamar tüzesvérü fekete mén toporzékolt a tornác ajtaja előtt. Ez volt Kömlőváry kedvenc paripája. Erre fel­vetette magát és sebesen vágtatva elnyargalt... hogy hová? Ezt senki sem tudta, de nem is kérdezte senki. Útközben betért a cigányokhoz s magához in­tette az öreg Verát: Illatodat tartsd készen. Holnap vagy holnap­után visszatérek s akkor már szükségem lesz rá. Vera fejcsóválgatás között nézett utána. — Bizonyosan megint hoz egy áldozatot. Hej, Ákos, ennek nem jó vége lesz. Kömlőváry nemes paripája versenyt futott a szél­lel s néhány óra alatt ötven-hatvan kilométernyi utat tett meg. Majd lekanyarodott az országutról s egy dűlő utón folytatta vándorlását. Nemsokára oly egyen­lőtlen lett az ut, hogy kénytelen volt leszállani s lovát kantárszárnál vezetve, gyalog folytatni az utat. Végre megállott és figyelmesen nézett körül. Úgy látszik, bizonyos titkos jelekről már tudta há­nyadán áll, elővette sípját s abba háromszor bele­­fujt. A sivotó hang végig suhant a völgyön és vissza­verődött a távoli sziklabérceken. Pár perc múlva előjött egy férfi. Fekete baju­­szu, marconaképü ember volt s mindjárt az első te­kintetre lászott rajta, hogy haramia. Kömlőváry oda dobta neki a kantárszárat s meg­indult. Nem kellett vezetni, mert tudta az utat s csakhamar a haramiák fészkébe jutott. A banditák felugráltak a tűz mellől s hangos éljenrivalgásba törtek ki, ily módon üdvözölvén fő­vezérüket. Kömlőváry magához intette helyettesét. — Úgy van-e minden, amint a levélben Írtad? — kérdezte. ; —Úgy van gróf ur . . . — Csitt! — vágott szavába Kömlőváry. — Itt nem vagyok gróf. Itt csak egyszerű bajtárs vagyok. Hol van a becses zsákmány? Látni szeretném. — Jöjj velem a barlang külön osztályába. Ott megláthatod. Kömlőváry kíváncsian követte őt. Az úgyneve­zett különosztály előtt, mely a barlangnak egyik el­ágazását képezte, két fegyveres állott őrt. Maga a mélyedés egy hatalmas függönnyel volt a többi rész­től elválasztva. A gróf szétvetette a függönyt, társának intett, hogy maradjon kiyül s csak ő maga lépett be a bel­ső barlangba, melyet pislogó mécses világított meg. Körültekintve látta, hogy elég lakályosan van beren­dezve, már amint az egy barlangnál általában lehet­séges. A kerevetet összehajtogatott és egymásra ra­kott szőnyegek helyettesítették, az asztalt pótolta egy kiálló sziklatömb, melynek a teteje oly lapos volt, mint az asztal, lócák és székek gyanánt tuskó­­kat és fatörzseket használtak, melyek hosszas hasz­nálat által simára koptak. A kereveten mély szomorúságba merülve ült Ilonka. De vájjon mikép került ő ismét a haramiák kezébe? Ugyanis azon a napon, midőn inasa átment a rendőrséghez az ismertetett esetről jelentést tenni, Ilonka is távozott a fogadóból és pedig véletlenség­­ből éppen olyankor, midőn a kapus másfelé volt el­foglalva. így történt, hogy senki se látta őt távozni a foga­dóból. Szándéka volt látogatást tenni a rendőrkapi­tány nejénél, ki oly szívélyes volt iránta s kinek nagy hálával tartozik. Alighogy egy darabig ment az utcán, midőn egy­szerre csak Wesselényi Imrével találkozott. Meglepe­tésében mintegy megbénulva állott meg s ijedten me­resztette rá tekintetét. A fiatalember már egészen ki volt gyógyulva a lövés okozta sebéből s Ilonkát megismerve szintén megállott és tiszteletteljesen üdvözölte őt. — Nagyságos asszonyom, — úgymond, — jó hogy találkoztunk. Nem állott ugyan szándékomban ke­gyedet felkeresni, mert vettem észre, hogy azok a parasztok elidegenítették tőlem s bizalmatlanná tet­ték. Pedig kegyed egyenesen nekem köszönheti sza­badságát. — Ebben igaza van, — válaszolt Ilonka. — Fo­gadja érte hálás köszönetemet. — Lássa nagysád, kegyed engem bizalmatlansá­gával megsértett, úgy hogy én kegyedet nem is akar­tam többé felkeresni — pedig férjére vonatkozólag /\ TA lett volna igen fontos mondani valóm. — Oh beszéljen kérem. — Nem, nem — szólt Wesselényi a sértődöttet játszva. — Hogy is beszéljek én kegyednek, mikor úgy sem hisz és nem bízik bennem. — Oh az égre kérem, uram, beszéljen. Mit tud férjemről? — Csak annyit mondok, nagyságos asszonyom, hogy nem fogja őt megtalálni soha. — Hah, talán meghalt? — Még nem, de olyan helyen van, ahonnét nem szabadulhat. — Talán fogva van? Wesselényi körülnézett, mintha félne valakitől. — Itt nem lehet beszélni, — mondotta. — De különben is, kegyed elvált tőlem s másokra hallga­tott. Nekem tehát az erkölcsi kötelesség hallgatást parancsol. Ilonka most már meg volt ijedve, hogy férjével történt valami és könyörögni kezdett Wesselényinek, hogy mondja meg, mi történt Elemérrel. — Asszonyom, — felelt Wesselényi kitérőleg, — minek beszéljek, mikor talán úgyse adna hitelt szava­imnak. Önérzetes férfi, ha egyszer nem hisznek né­ki, nem beszél többet. Ilonka rettenetes felindulásban volt. Most már biztosra vette, hogy Elemérrel valami baj történt, mert csak igy magyarázható meg, hogy élet jelt nem ad magáról s úgyszólván nyomtalanul eltűnt. Megragadta Imre kezét s könyörögni kezdett neki. — Uram, ne vegye sértésnek minapi magavise­­letemet. Hisz ha ön igazságos akar lenni, akkor kény­telen lesz belátni, hogy bizonyos tekintetben okot adott a bizalmatlanságra. Gondolja meg uram, hogy én férjes nő vagyok, ki férjemet imádásig szeretem. Alig pár heti együttélés után az ellenség durva keze hirtelen szétszakított bennünket. Azóta kimondha­tatlan szenvedéseken mentünk keresztül mindketten, de tartotta bennünk a lelket a boldog viszontlátás re­ménye. És most mondja meg uram, viszontláthatom-e férjemet? Wesselényit meghatották eze nszavak. — Nagyságos asszonyom, be fogom bizonyítani, hogy nem vagyok bosszúálló. Megvallom, hogy úgy­szólván olthatatlan lángra gyultam kegyed iránt. Megvallom azt is, hogy egyenesen abból a célból sza­badítottam ki kegyedet, hogy magamévá tegyem. Pillanatnyi szünetet tartva felsóhajtott. . Ilonka szinte megszánta a szegény fiút, kinek remegő keze elárulta, hogy nagy lelki gyötrelmeket szenved. Wesselényit meghatották ezen szavak. — Akkor még nem tudtam, hogy kegyednek fér­je van s hogy férjét annyira szereti. Meglátva ke­gyedet, szivem szerelemre lobbant és csak égy vagyam volt: kiszabadítani és bírni kegyedet. Megint szünetet tartott, mert a belső kin miatt nyilván nehezére esett neki a beszéd. — Node, — tette hozzá összeszerve magát, — ezen már túl vagyunk. Megvallom, hogy akkor, mi­dőn ama parasztházban voltunk, helytelen magavi­seletét tanúsítottam s tűimentem bizonyos határon. De ezen nem lehet csodálkozni. Én akkor a rablók kö­rében elszoktam a müveit emberekkel való modortól és kitanultam a nemes gondolkodásmódból. Most már máskép áll a dolog. De menjünk a közeli sétatérre, itt esetleg meghallhatja valaki, amit mondani akarok. Ilonka gépiesen követte őt. Nem gondolt most semmi másra, mint csak Elemérre ,s arra, hogy meg kell tudnia, mi történt vele. A sétányra érve, a felindulás annyira kimerítet­te, hog ya légközelebbi padra rogyott. — Nagyságos asszonyom, szedje össze magát, legyen erős. — Legalább azt mondja meg, Wesselényi ur, él-e még Elemér? ' ' — Úgy hiszem nagyságos asszonyom, ezt egész bizonyossággal állíthatom. — Ön tehát tudja, hogy hol van ? — Tudom asszonyom. — Az égre kérem, közölje velem. Hadd tegyem meg azonnal a szükséges lépéseket érdekében. — Nagyságos asszonyom, — mondotta erre Wes­selényi igen komolyan, — tudomással bírok arról, hogy kegyed első ittléte alkalmával a rendőrkapitány és családjának pártfogása alatt állott. — A kapitány ur valóban igen szives volt irán­tam s megígérte, hogy ügyemben mindent meg fog tenni, ami csak telik tőle. — Jól tudom, — folytatta Wesselényi, hogy ke­gyed most is a kapitányban bízik s azt a reményt táplálja magában, hogy az ő segítségével megtalál­hatja Elemért. De biztosítom nagyságos asszonyom, hogy e reménye nem fog megvalósulni. Ilonka ijedten nézett rá. — Áz Istenért, beszéljen világosan uram. — Nagyságos asszonyom, ha célt akar érni, ak­kor éppen a rendőrség segítségét szabad legkevésbbé igénybe venni. — Miért? — kérdezte Ilonka ijedten. Wesselényi Imre Ilonkához hajolt és halkan igy szólt: — Férje ott van, ahonnét kegyed kiszabadult. — Mit hallok? Rablók kezében? Wesselényi igenlőleg bólintott fejével. A megdöbbenés, a rémület csendje állott be egy percre. Ilonka szinte megkövülve bámult az előtte ál­lóra. Szinte hihetetlennek tetszett, amit most hallott. Végre annyira magához tért, hogy legalább beszélni tudott. — Uram, hisz ez lehetetlen. Oh, vonja vissza sza­vait . . . mondja, hogy nem úgy van, hogy csak rám akart ijeszteni, vagy Isten tudja, mi célból valótlant mondott. Wesselényi sértődve kiegyenesítette magát. — Asszonyom, előre tudtam, hogy szavaimat kétségbe vonja, ép azért nem is akartam beszélni. De kívánta, hogy beszéljek, én pedig mást nem mond­hatok, mint ami igaz. Hogy ez kegyed előtt hihetet­lennek látszik, az nem az én hibám. Egyébiránt nem kell elhinni, ha nem akarja. Könnyed meghajlással távozni akart. Ilonka egy esdő mozdulattal visszatartotta. — Az égre kérem, mondja el, mikép történhetett ez? — A dolog igen egyszerű, nagyságos asszonyom. Lorántffy ur már hónapok óta keresi kegyedet éjjel­nappal szakadatlanul. — Oh Elemérem, — zokogta el magát Ilonka. — Keresés közben történt — folytatta Imre, — hogy igazi nyomra akadt és közel jutott a rablók fészkéhez, ahol ideiglenesen tartózkodtak. Ez akkor volt, midőn kegyedet én már kiszabadítottam. Attól való féltükben, hogy búvóhelyüket valamelyikünk el­árulja, rögtön felszedték sátorfájukat s alkalmasabb helyet kerestek maguknak. Ott bukkant rájuk Lo­rántffy ur. A haramiák legott elfogták őt és vezérük elé hurcolták. — Borzasztó! — csapta össze kezeit Ilonka. Wesselényi folytatta: — Férje nem ijedt meg a rablóktól s kérte ke­gyedet kiszolgáltatni, miután hajlandó megfizetni az általuk meghatározandó váltságdíjat. — Oh, hogy én azt nem tudtam! — kiáltott fel Ilonka. — Nem is tudhatta, mert kegyed akkor már nem volt közöttük. A rablók tehát elvették tőle a pénzt mind s azt mondták, hogy ez csak az ő személyéért van. A nagyságos asszonyért még külön kell fizetnie. A nagyságos ur most nem tudja hányadán áll. Kérte a rablókat, hogy láthassa kegyedet és mivel eme kí­vánságát nem teljesítették, ennélfogva azt hiszi, hogy kegyed már nincs is életben s nem akarja magát to­vábbi váltságdíjra lekötelezni. Ez az oka, hogy még mindig fogva van. Ilonka felszökött. — Tudja-e ön, hol van a rablók tanyája? — kér­dezte izgatottan. — Tudom. — Akkor hát vezessen oda. — Ezt nem tehetem, nagyságos asszonyom. Ez­által fejemet tenném kockára — én pedig még élni szeretnék, miután még fiatal vagyok. — Mutassa meg legalább a környéket . ... a töb­bi aztán az én dolgom lesz lesz. Wesselényi Imre erre rá állott s igy mind a ket­ten útnak indultak a haramiák búvóhelye felé. így történt, hogy Ilonka másodszor került a rab­lók kezébe; és ámbár időközben Ilemér komornyik­jának, mint’ kezesnek hátrahagyása után szabadon bocsátott, mégis örültek a jófogásnak, mert tudták, hogy, Elemér most már kénytelen lesz a legnagyobb váltságdíjat is megfizetni. György fogva maradt, nem bocsátották ki őt még akkor sem, midőn Ilonkát visszakapták, miután attól tartottak, hogy a fickó galibát csinálhat nekik, sőt azzal a gondolattal is foglalkoztak, hogy őt ki­­végzik, miután már unták őt folytonosan őrizni. így állottak a dolgok, midőn Kömlőváry a ta­nyára érkezett. Ilonka egész mostanáig még nem lát­ta őt s az elegáns megjelenésű urban szabaditót sejt­ve, hozzárohant s kiáltott: — Uram, szabadítson meg! Kömlőváry szembeötlő meglepetéssel állott meg s rajta nyugtatta müértő tekintetét. Valóban gyönyörű nő. E pillanatban úgy találta, hogy eszményképe testet öltött. Itt áll előtte az a tö­kéletes szépség, melyről már régen álmodozik. Ez az, kinek puha karjai között forró csóktól ittasulva üdvözülni szeretne. Tekintete, még most nem perzselő, sőt a rémület és félelem kifejezése miatt szinte szánalomgerjesztő, de ezt a félelmet egy nyájas szó, egy biztató tekintet el fogja oszlatni és akkor ez a gyönyörű búzavirág­­szem, a menyország gyönyöreit képes nyújtani már ezen a földön. Kömlőváry megfogta Ilonka kezét s gyöngéden leültette előbbi helyére. — Miért kíván innét szabadulni? — kérdezte nyájas tekintettel. Ilonka neki is elbeszélte egész történetét s a vé­gén kérte, tudósítsa férjét, ki bizonyára minden áldo­zatra kész az ő kedvéért. (Folytatjuk) ä i ietjjoDD vicce Beállít egy öreg paraszt a' kisváros gyógyszertárába és külföldi gártmányu ■hőmérőt'- - kér. i-v “Csak magyar gyártmá­nyunk van, de ha két hét múl-''­­va jönne, kaphatna külföldit' Amikor újból megjelenik az öreg a gyógyszertárban,. átadják neki a külföldi hőmé­rőt. Megnézi és olvassa “Made in Russia.” Szó nélkül visz- * szaadja. Csodálkozva kérdezik, hogy mi van, hiszen külföldit kárt. “Igen-igen” mormolja az öreg, “de nem ilyent, mert ezt : a fajtát nem lehet lerázni!” CSATLÓS SOBS DAMASCUS — Az Egye­sült Arab Köztársaság ötödik sziriai minisztere lemondott. Most a közös köztársaságban már csak 1 sziriai miniszter van és — 13 egyiptomi. Nagy volt az öröm Kairó­ban és Moszkvában, amikor Nasser egyiptomi diktátor sziriai barátaival végrehaj­totta Egyiptom és Szíria egyesítését Egyesült Arab Köztársaság néven. Azután lassan-lassan úgy alakultak a dolgok, hogy az egyiptomiak elnyomták a sziriaiakat, csat­lósországként kezelték a szi­riai tartományt. Egymásután lemondtak a sziriai miniszte­rek és talán már nincs messze az idő, amikor Szíria felett tiszta egyiptomi kormány fog' uraskodni Nasser diktátor fő-­­urasága alatt. SZOVJET BÚZA RIO de JANEIRO — Orosz teherhajó 9600 tonna orosz , búzát hozott •— kávéért. Miért nem amerikai buzáti . kap Brazília? Hiszen oly sok’ buzafeleslege van az amerikai' kormánynak! Azért nem lehet Braziliá­nak annyi búzát eladni, amennyire szüksége van, • mert Brazília csak kávéval tud fizetni és Amerika népe a világon a legtöbb kávét isz­­sza, de többet nem vásárol- . hat, mint amennyi a szükség-1 i. i- ' MI LENNE, HA IGY LENNE? Szovjet repülőgép Pitts­burgh felett! Nem dobott le bombát, tehát kétségtelenül kémrepülést végez, íényké- ; pez! “Gyere le!” — ezt a paran­csot -kapná az orosz pilóta és boldogan leszállna, mert a le­szállás nem olyan veszélyes, mint a lebukás. A szövetségi biró kémkedés , miatt elitélné 10 évi börtönre és a külügyminiszter rendel­kezésére másnap visszakülde- , nék a hazájába. Azzal az in­telemmel, hogy ha megint ilyesmire vállalkozik, megspó­rolhatja a drága repülőgépga­zolint, megkaphat mindent, amit látni akar, a könyves­boltokban vagy az amerikai haderő kiállításán, meg egyéb kiállításokon-. De mi lenne, ha Iván nem , akarna hazamenni és politi- . kai menedékjogot kérne? Azt - mondaná Uncle Sam: “Da.” (Igen.) SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE _________7. OLDAL

Next

/
Oldalképek
Tartalom